Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Darkó István: A dallás

lében szabályszerűen elbúcsúzott az öregektől. Utószóban azt is megirta, hogy a lány pedig ne merészeljen rozmaringot hozni a sirjára, mert még holtan is olyan módon fog tiltakozni ellene, hogy az majd a legcsunyább gondolkozású emberek igényeit is kielégíti. Hogy az öreget maga mellett látta baktatni, tarisznyájával a vállán, jó meleggel a közömbös szavaiban, Andris szivét sokfajta érzés dobogtatta meg. Némán hallgatta apját s az öreg éles szemmel csodálta az idegen világot: — Ládd-e, ez már maradhatós dolog, hogy ilyen kalapos kis házakat lát itt az ember. Alatta sétálhatni, igaz-e? Itt szórakoztok kézenfogva a hajlandós lányokkal, igaz-e? — Én nem sétálok édesapám. Nem tudok velük beszélni. — Majd megtanulsz! Én se tudtam annakidején, de azt a néhány szót hamar elsajátíthassa az ember... — Hiszen nem is az akaraton múlik...! — Ipp azon múlik, te koszos! Ládd-e, nézd csak, hogy idemozgatta felénk magát a fáintos! Egy tovalépkedő nő nevetett feléjük a szürkületből. — No már csak te se mondd nekem, hogy nem próbálkoztál ittend! Hát ez engem ismer-e, vagy téged? — Annyira édesapámat is ismerheti, mint engem... Nevet az még anélkül is, hogy ismerné az embert! Andris megvető arccal küldte a vágást a női nem könnyű hajlandóságú részének. Az öreg legyintett és vígan felelte: — Hisz ez az egyetlen jó szokásuk, .te koszos. Füles vagy te még ehhez, látom! Üljünk be valami jó kis korcsmába. Andris bevezette az öreget az árkádok alá, ahol sok apró lebuj lapult a pincetorokhoz hasonló, sötét kapualjak alatt. — Ismered erre a járást Andris! — mondotta az öreg elégedetten.- — Pincébe megyünk-e? A jóegit, ne töresd ki sajátmagammal a nyakamat! 73