Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Sziklay Ferenc: Harminc év

ugy mondanók „nyugatost" — könyveli el az irodalomtörténet. Mindegyik más és más vérmérsékletű. Világnézlet, egyéni diszpozició szempontjából egész világok választják el őket egymástól, mégis meg tudnak egyezni egy törekvésben, a tisztára irodalmiban: hogy egyes poétás emberek elszigetelt irói működése helyébe szervezett és rendszeres irodalmi életet kell teremteni. A második nagy tanulság az ugartörők működésében kidomborodó haladás elve. Sem a klasszikus irányban modorkodó poétának, sem pedig az idegen irányok képviselőinek nem céljuk a kedvelt irányban való inegrögzés, de az, hogy idegen szépségek föltárásával a magyar irodalom regenerálódjék a haladásra. De a legnagyobb tanulság mégis az akkori irodalmi helyzet, melynek igen-igen nagy a hasonlósága az akkor valóval, amikor a Kazinczy Társaság legújabb életét elkezdhette — sa sivár szegénységből való kiemelkedés, melynek módszerét örök érvényűvé teszi Kazinczy példaadása. Voltak irók, kezdők, keresők, el-elbotlók a töretlen uton. Írtak, jól-rosszul, inkább jószándéku mükedvelésből, mint hivatásból, de jórészt maguknak, legföljebb egymásnak, közönség nem volt köröttük. Nevelni kellett az értő-pártoló közönséget, de jórészt magukat és egymást is. Ehhez az irodalompedagógiai munkához kitartás, lelkesedés, önzetlenség, lemondás és megfeszitett munka kellett. Áldozatkészség, harcok és gyűlölködések vállalása. Ebben különösen a nagy Patrónus, Kazinczy Ferenc működése örök tanulság, aki életét szentelte a nagy célnak, egészen és teljességgel, aki szegényen, nélkülözve, rabságtól gyötörtén, betegen, a maradiak gunynyilaival sebzetten élete alkonyáig sem tett mást, mint buzditott és nevelt hihetetlen gazdagságú levelezésével s minden gondolatával, minden tettével szolgálta a magyar művelődésnek és izlésfejlesztésnek maga-kitüzte parancsát. Tartsünk lelkiismeretvizsgálatot! Hűséges-e a Kazinczy Társaság ezekhez a tanulságokhoz s nevének „nomen est omen"-jéhez? 4