Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Sándor Imre: Tempó

Kezdte figyelni a játékot. Annyira jutott, hogy csak a vörös-fehér dresszt látta, vette észre, a vörös-fehér dressz játékát, lendületét követte, az ellenfél csak mint akadály, leküzdendő ellentállás, balszerencse volt előtte. Lassankint részletezni tudta a játékot, minduntalan emlékezett valamire, minduntalan kérdezett valamit a partnerétől, aki lelkesen figyelt, de azért jóindulatu udvariassággal válaszolt a kérdésekre. De a lány azért ugy érezte, hogy valami idegen dologba hatol belé, tudatosan, erőszakosan, ami talán későbben, őszintén is érdekelni fogja. Az első gólt szerencsére a vörös-fehérek rúgták» Emil felugrott, vörös, lelkes arccal kiáltozott, a kezével hadonászott: — Bravó Piacsek! Bravó, bravó, bravó! Anna ránézett, most először látta a férfit magafeledt, boldog örömben, gyermekes lelkesedésben. Most megint megérezte a maga fölényét, de ez a fölény megnyugtató volt. És most érezte meg először Emilben a férfit, a fiút, a gyermeket. A főkönyvelőből, az élet szürke dolgaival komolyan bibelődő, komolyan küzködő emberből kitört a lelkesedés, a rossz idők által betemetett kalandos kedv, ami utat mutat és magával ragadja a nő egyhelyben gunnyasztó éizéseit. — Hej haj! Hej haj! Hej haj! —. ezt a háromszoros üdvözlést zúgták a tribünön a béefcé-pártiak, köztük Vas Emil főkönyvelő. Anna most már majdnem mindig csak a férfit nézte, a játékot csak annyira, hogy jobban megérthesse a visszatükröződést a férfi lelkes arcában. —. Nézze azt a gyönyörű lapos labdát! Hogy játszik ez a Wendl kettő! De jött az akadály, az ellenfél megszerezte a labdát, izgalmas játék a vörös-fehér kapu előtt, kiegyenlités. Anna kíváncsian nézett Emilre, akinek arca kissé fájdalmasan elhúzódott, de aztán nyugodtan mondta: — Nem baj. Szép volt. Tempó, fiuk! Tempó! A lány, aki dühkitörést várt, megint elcsodálkozott 732