Sziklay Ferenc (szerk.): Kazinczy Évkönyv 1898-1928 (Košice. Kazinczy, [1928])

Rácz Pál: Anyja fia

kot... Kajszint... Olyan szépen megtermett az éven... Jó lesz?... A befejezés rendesen ez volt: „Csókolja, öleli, csókolja anyja fiát, anyja, az egyetlen" ... Karcsi rendesen nem hagyta válasz nélkül az ilyesmit. Nem csoda hát, ha hét-nyolc év alatt a levelek egész garmadája gyűlt egybe a nagyasszony Íróasztala legtitkosabb fiókjában, ahol egy régi, menyasszonyi szép szerelem emlékeit őrző dohos ládika mellett halmozta össze, hogy egyszer majd betemeti vele azt a másikat... * A két szürke az állomási épület előtt türelmetlenül kaparta a kavicsot. A kocsis mérgesen szólott rájuk olykor-olykor. A juniusi égen felhőbárányok legelésztek, a közeli füzesben meg szájas madarak szórakoztak. A falusi kis állomás perronján idegesen járt fel-alá a nagyasszony. Nem hallotta a madarak szájaskodását Sugár alakja, keskeny, fehér arca, tiszteletet parancsoló volt. A falusi legények és lányok a gesztenyefák alatt ficánkoltak. Várták a vonatot. Csak azt. Embereket rajta, akiket megnéznek. Ez a szórakozásuk vasárnap délután. Idegen embereket látni. A nagyasszony maga elé nézett. Lenge ruhája karcsú termetét még mindig sejtelmesen vonta körül, hogy megrajzolja a legszebb vonalakat. Az állomásfőnök a hivatali ablak üvegén át nézte az özvegyet. Szeme beitta a hajladozó alakot. Csettintve szólt hátra a hivatalnoknak: — A nagyasszony a fiát várja. A hivatalnok egy cigarettára gyújtott. — Igen, a fiát... Bolondulásig szereti azt a kamaszt. Az állomásfőnökből a jóérzés beszélt; — Nem is csoda! Nincs senkije, csak az a fiu... A nagyasszony ajka körül apró mosolyok szülétgettek. Bizonyára maga elé képzelte Karcsit... ahogy megérkezik, a nyakába ugrik, megcsókolja egyszer, százszor, számtalanszor... Berohant a vonat. Katonásan álitak sorfalat a kocsikA nagyasszony pillanatok alatt futtatta végig tekintetét 112