Jelenlét. Csehszlovákiai magyar költészet (Bratislava. Madách, 1979)

Ozsvald Árpád - Tékozló fiú

a sívó homokon nem volt, aki hallja, férgek és tüskék marták sebesre tested, langy pocsolyák gödre nem oltotta szomjad, sáskaeledeltől gyomrod megcsömörlött, a délibáb álmok megcsaltak volna tán? . . . Az egyedüllét, a magány jobban gyötört, mint a férgek, tüskék s gyarló földi kínom, mikor ittam, a csillagfényes pocsolyában anyám szeme ringott, s üdítő lett a víz, anyám lágy mellét álmodtam fejem alá, s nem éreztem soha, hogy kőpárnám kemény. A ház szigorú rendjétől szöktem el, ősi szokások tartottak fogva mégis, idegen vályúhoz szögezték lelkemet, s a bölcsekkel vitázni nem volt már erőm. Bölcsek kara: Mi tudjuk: szivárványúton járni dőreség, a gránátalma - mirtuszfélékhez tartozó közönséges cserje, gyümölcse ehető, a délibáb fénysugarak játéka csupán, mi tudjuk: a szív tenyérnyi izomcsomó, a vérkeringés legfontosabb szerve, a fajfenntartás ősi szolgája: - szerelem, mi tudjuk: síró anyjához újra visszatér a gyermek, a bűnös megbánja tetteit. . . Mi tudjuk: ősz szakállunkban bölcs pókok kuporognak, s homlokunkon agancsot virágzik az értelem. (Laterna magica, 1967) 84