Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

láttam rajta, bár csak annyit mondott: Akkor jó! De ezt olyan kifejezéssel mondta, mint aki azt gondolja: Miat­tam ... Egyszeriben gyűlölni kezdtem. Rögtön megértettem leendő apósa ellenszenvét. Ilyen arrogáns pofára valóban nem lehet rábízni egy lányt. Kevésbé tökéleteset sem, mint az a Csiri. De azután megváltoztattam a véleményemet, mert Jani cigarettavásárlás ürügyén megállt valamelyik falusi szövetkezeti bolt előtt, és egy doboz csokoládébon­bonnal tért vissza. Itt virágot nem árusítanak, mentege­tőzött. Kedves volt tőle. Be kellett ismernem, nagyon kedves. A bácsinak is tetszett — láttam —, hogy jövendőbeli veje hajlamos az udvariasságra. Meg is mondta: Ez igen, ezt szeretem! Jólesett, bevallom. Meg is köszöntem. — Miért veri magát költségbe? Ennél nagyobb sületlenség valóban nem bújhatott ki a számon. Korrigáltam is rögtön, de még nagyobb blamázs lett belőle, mivelhogy így sikerült: Nem vagyok én már gyerek... Erre nem kaptam feleletet, nem is törődtek többet ve­lem, amitől még jobban elkedvetlenedtem, s mintha ottho­nom nyomasztó légköre beszivárgott volna a kocsiba, az út további részét szótlanul tettük meg. Figyeltem a kocsi alá futó országutat, a bácsi szundizott, Jani gondolatban Csirinél időzött — legalábbis feltételeztem. Este azért mégis megünnepeltük a születésnapomat. A Csi­ri mamája, tündi asszony, gyönyörű asztalt terített, én a Csiri helyére kerültem, előttem kristályvázában csokor sárga rózsa, a saját kertjükből. Torta is volt az asztalon meg vörös bor, és a bácsi felköszöntött. — Kedves gyermekem — kezdte —, a huszadik születés­nap olyan, mint egy felvirágozott kapu. Az ifjú kilép raj­ta az életbe, elhagyja az álmodozások világát, és belép a megvalósulások birodalmába. A fészek, amelyet a szülői szeretet puhára bélelt, kezd szűk lenni számára, kezdi szo­rítani. 96

Next

/
Thumbnails
Contents