Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

illúziót táplálok személyeddel kapcsolatosan!" Szerencsére ez is, az is véget ért, és mire a bácsi elkészült Anna mama kivizsgálásával meg Mari nagyiéval, s megállapította, bogy apámnak kezdődő szívtágulása van, Andris koraérett, Natasának pedig több narancsot kell fogyasztania, már a kapunk előtt állt egy tűzpiros Octavia. Kormányánál magas, szőke, jóvágású fiatalember ült, Csiri vőlegénye, az a bizonyos, akinek „örülni kell, mert — ugyebár — lehetne rosszabb is ..." Vegyes érzelmekkel búcsúztam az ismerős utcáktól, miközben a kocsi végiggördült a városon. Ínyemre volt, hogy apám levette rólam a kezét, kevésbé, hogy kijelölte számomra az utat. A „szabadság" ilyenformán csupán fogalom maradt, távozásom inkább száműzetéshez hasonlított, mint szabaduláshoz. Tetézte mindezt, hogy nem is sejtettem, hová megyek. A bácsi által megnevezett falu — Kondorfalva — alig-alig látható ponttal volt jelölve a térképen, vasútállomással nem rendelkezett, nyaralóhely, régi várrom, nevezetes barlang sem volt a közelben, ahova elvetődhetett néhanapján egy-egy idegen, tömény unalomnak ígérkezett. Ám lehetett volna a világ nyolcadik csodája, számomra akkor is ellenszenvessé teszi a kényszer. Monte Christóként vonultam If várába, porkolábok és börtönfalak közé. Ha pedig eszembe jutott, hogy családom megtagadott tőlem minden erkölcsi támogatást, csekélyke önbizalmam páraként foszladozott. Sohasem gyűlöltem úgy hozzátartozóimat, mint távozásom óráiban, és mennél jobban nőtt a távolság közöttünk, annál erősebben éreztem, hogy apám a markában tart, mint valami bogarat. A bácsi, úgy látszik, megérezte borús hangulatomat, vagy többet tudott körülményeimről, mint jómagam, mert alig haladtunk pár kilométernyit, hátrafordult az első ülésről, és társalogni kezdett. — Remélem, nem haragszol, amiért soron kívül elraboltalak? Jaj, déhogy. Isteni ötlet volt, szerettem volna válaszolni, 94