Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

Mikor mindezt kifejtettem, Etelka néni mosolygott. — Van benned valami romlatlan, lányka ... — Igen — 'hagyta helyben Ildikó is —, Bori elkövethetné a legnagyobb malacságot, senki sem hinné el róla. Etelka néni rácsodálkozott. — De hát miért követne el Boriska malacságokat? — Csak úgy mondom. Jaj, de buta! Angyalian buta — visongott Ildikó, és én elhittem. De nálunk otthon ilyesmiről soha nem beszéltek. Annyi ellentmondás volt az egészben. Azután elbúcsúztunk, és többnyire elmentünk gyakorolni a német nyelvet, mert Ildikó szentül bízott abban, hogy egyszer mégiscsak megenyhül az anyukája, és ő akkor elköltözik Bécsbe. Hát a német nyelv gyakorlása ránk fért, nem mondom, csak éppen nem egészen abban a formában, ahogy történt. Azazhogy ... szóval... ahogy a tanév vége felé történt.. . abból lett a zűr. De micsoda zűr! Mert én olyan kétbalkezes vagyok, amihez hozzáfogok, abból, botrány lesz, cirkusz. Különösen, ha itatnak. Amíg táncoltunk, nem volt hiba, semmi illetlenség nem történt. De azután odafent a szállodában ... igen ... a szobában úgy kezdett velem beszélni az a Hans, mintha én ... Azt azért mégse tűrhettem! Ma sem értem! Mintha valami alárendelt személy lettem volna, leértékelt selejt nő, aki legyen boldog, hogy egy nyugati... Szóval, mintha kötelességem lett volna vele ... No nem, azt azért mégsem hagytam! Kikértem magamnak! Volt annyi eszem és szókincsem is. Mire ő, hogy hát akkor minek jöttem fel a szobájába? Azt válaszoltam, hogy én egy felvilágosult mai lány vagyok, és oda megyek, ahova akarok, és különben is ma már más világ van. De azért még nem vagyok az ő tulajdona, velem beszéljen tisztességesen! Érezze megtisztelve magát, ha én ővele szóba állok! Elkezdett nevetni! De milyen gúnyosan nevetett, valósággal hahotázott. Hogy már régen nem hallott ilyen jó viccet, de ne csinálják faiksznikat vagy mit tudom én mi87