Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Hivatásom áldozata vagyok! — kesergett. Még egy mártír, gondoltam magamban, de nem szóltam, mert akkoriban már nem volt tanácsos viccelődni vele. De lhát én is mártírnak tartottam magam, amikor végtelennek tűnő éjszakákon át a Gizi nagyi szobájából lestem a fényt, hátha kigyullad az Iván szobájában. Az is előfordult már akkor, hogy fáradtságára hivatkozva hazaküldött. Néha betelefonáltam a színháziba, csak hogy megkérdezzem, mikor látom. Rendszerint ez a válasz jött: A művész úr a színpadon van, nem lehet zavarni! Végül a nappalaimlat is az ablakban töltöttem, vártam, hátlha szüksége lesz egyszer rám. Onnan pillantottam meg a szőke asszonyt, aki megérkezett, és a kis szőnyegeket porolta a balkonon. Pedig igazán igyekeztem tisztán tartani mindent. Ezután már csak a kapu előtt ácsorogtam, hátha a „véletlen" összesodor minket. Sikerült egyszer elcsípnem. A feleségével jött lefelé a lépcsőn, ujja hegyével a kalapja felé bökött, mintha nem is töltöttünk volna együtt három gyönyörűséges hónapot. Pedig akkor már csak azt szerettem volna megkérdezni tőle, miért nem mondta meg nekem, hogy hazavárja az asszonyt. Ezután szinte kergették egymást az események. Anyuék hazaérkeztek Jugóból, hoztak nekem egy oltári frottírköpenyt meg egy pulcsit. Láthatólag nagyon elégedettek voltak. Anyu Mucusnak nevezte Pali bácsit, ő meg anyámat Pintyőkének. Mintha a szarkalábak is kisimultak volna anyám szeme körül, a nyaka is kitelt. Haja akkor barna volt, de jobboldalt sziromszerű fehér tincset festett a fodrász. Űj bútorokat vásároltak és egy sokkal nagyobb könyvszekrényt. A régi függönyöket kicserélték. Nem volt már egy zug sem a lakásban az én régi életemből. Legfeljebb csak a Gizi nagyi karosszékében bújhattam meg néha. Az rendületlen hűséggel ölelt körül, és onnan az Iván lakásába is beláthattam! Egyre gyakrabban húztam meg magam ott, 63