Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

ebben a kis lakásban? Bori már nagylány... Én sokszor éjjel is szolgálatban vagyok ... (Aha! így vagyunk! Nem bízunk a Paliban?) — Lakást lehet cserélni. Állást is lehet változtatni. — Persze! Az életet is elölről lehet kezdeni! A szívünket is kitéphetjük a mellkasunkból! (Hát ez mi?) Apám hajlíthatatlan maradt. — Ide hallgass, Margit — mondta. — Ne csinálj jelenetéket. Nem azért jöttem, hogy bármit is szemedre vessek. Én is hibáztam, belátom. (Ejha!) Most mindent jóvá akarok tenni. (Mi lehetett vajon közöttük?) — Jóvátenni? Tizenihárom év után? Hát lehet azt? Hogyan akarod kárpótolni az elmaradt simogatásokért, amivel adósa vagy? Nagyapa hümmögött. — Apa is hallgasson! Semmivel sem különb a fiánál... Sietett neki örömet szerezni, rögtön szaladt az újsággal. — Jobb lett volna, ha idegenektől tudja meg? Az én fiam nem akárki, az ő szénája legyen rendben. — Az a baj, hogy maguk a boglyát csak akkor veszik észre, amikor belécsapott a villám. — No, ami azt illeti... — Hallgasson, apám! Nincs sok értelme az ilyen beszédnek. Én sem vagyok ártatlan, már mondtam. (Önkritika!) Csakhogy én levontam a konzekvenciát... (Demagógia!) — Fütyülök a konzekvenciádra, nekem most ne gyakorolj önkritikát. (Én is mondtam!) Most nem állsz az üzemi bizottság előtt. (Ezt is mondtam!) Most előttem állsz, akinek tönkretetted az életét. Üres szavakkal akarsz kifizetni, amikor megrabolsz egyetlen vigaszomtól? (Hogy oda ne rohanjak!) — Nos, ahogy én látom a helyzetet, Boriskától nem sok vigasz integet feléd. (Ejnye, ejnye!) — Ha legalább egyetlenegyszer hivatkoznál a szívedre, 53