Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

lik lassacskán minden. Mert a szerep olyan, mint az elhunyt kedves. Nem öregszik velünk. Minden elmúlik, a szerep marad. Tudod, mikor erre a pályára készül az ember, csupa lobogás. Bár akkor még rendszerint nem tud semmit. Azután egyre többet tud ... ám ezzel arányosan apad a szent hevület. Mire a csúcsra érkezik, már akkor sír valódi könnyeket, amikor akar. Azt hiszem, egy kicsit spicces volt. — Még sohasem gondoltál arra, hogy színpadra lépj? — kérdezte, de be se várta a válaszomat, szavalni kezdett: — „Bohó szívem szebbet nem álmodott soha, mint e csodás valóság..." — Magához szorított, a mellemhez ért. Megijedtem, úgy látszik, ő is, mert hirtelen eltolt magától, és fojtott hangon suttogta: — Nem tudsz egy másik számot, kislány, ahol az anyukádat kereshetnénk? — Tudok — kuncogtam —, csakhogy ott nem illik őt kerestni... De azért nem szabad rosszat gondolnia róla ... Az én anyukám feláldozta értem a fiatalságát. — Most is érted hoz áldozatot, mi? — Ez nem áldozathozatal. Ez szerelem. Igazi szerelem. Az öregek nagyon tudnak szeretni... Nem úgy, mint mi... Felkacagott. — Ugyan! Olyan csapodár természeted van? Hány fiúd volt már? Rácsodálkoztam. — Mivelhogy azt mondtad ... — Na igen ... Szerelmes voltam sokszor ... de .. . — egészen belevörösödtem. Restelltem, hogy még egy fiúm sem volt. Mintha olvasott volna a lelkemben, olyan atyás hangot kapcsolt be: — Jó kislány vagy te, Boriska ... — Igen... én is azt hiszem, hogy jó vagyok, csak éppen nem tudom kimutatni. Én például nem tudnék senkiért áldozatot hozni, mint az anyám... Az apám is mondta a botrány után ... — Felkacagtam. — De hiszen maga még nem tud semmit! Adjon még egy pohárkával, és akkor én mindent elmesélek. 45