Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

fal, előttem ablak, hátam mögött éjjeliszekrény... Alattam három emelet. Helyes kis kamra, varázsát csupán az zavarta, hogy tudtam róla — börtön! Anyám járt folyton az eszemben. Sajnáltam, sokkal jobban, mint magamat, mert hiszen ő feláldozta értem a fiatalságát, és most megfosztották tőlem. Lelkiismeretfurdalásom támadt az összes eltépett harisnyanadrág, a bemocskolt fehér kötények miatt. Még Pali bácsinak is meg tudtam bocsátani ezekben a percekben, amiért seszínű szemével nem tud üdébben pislantani. És vágyódtam, jaj, de vágyódtam Gizi nagyi asztmatikus szuszogása után. Mint állatkerti ketrecben az állatok királya, úgy forgolódtam a parányi területen, mely a világ milliónyi négyzetkilométeréből rendelkezésemre állt. Menekülésem lehetőségein törtem a fejem. Már-már feladtam a reményt, amikor nyílt a konyhaajtó, és a résnyi hasadékon mentőangyalként bukkant be Mari nagyi szürke verébfeje. — Te még nem alszol? — kérdezte. — Nem! — Miért nem fekszel le? — Csak! Mari nagyi mintás barhentslafrokot viselt, kivágásában jól látszott magasan csukódó falusi inge. — Szép patyolatot húzott fel néked az én Annám. Jó asszony ő, csak ki kell ismerni. Nem volt megjegyeznivalóm. Nagyi várt egy kicsit, azután azt mondta: — Kár a villanyért... Dühösen csavartam a kapcsolón, sötét lett, csak a konyhából beszűrődő fénysáv vetett ránk sárga csíkot, és odakint jobban kifehéredett az éjszaka. Az ablakráma árnyéka pedig hatalmas keresztként vetítődött a vaságy fölé a falra. Ügy látszik, Mari nagyi erre várt, mert a fal felé fordult, mormogott valamit, majd azt kérdezte: — Gizi nagyanyád szokott imádkozni? —• Nem tudom. Gizi nagyi református. Mari nagyi leült az ágy szélére. 34