Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

szedd a holmidat. Nincs veled semmi? Fogkefe sem?... Annál jobb, legalább nem terheljük túl a kocsit... Az iskolát elintézi Bori néni, ha szépen megkérjük, ugye, elintézi, a jövő szerdán, mához egy hétre itthon leszünk, tessék megmondani mindenkinek, akit érdekel! Kezét csókolom, köszönj szépen, Gyurika, üdvözlöm Janit. Indulás! Nagyjából ez volt a szöveg, amit Gyuri ledarált, és már vitte ás kezénél fogva a fiát, szinte ragadta magával, kikérdezés semmi, lelki fröccs semmi, nem történt utalás a Gyurika homlokán feketedő dudorra, elmaradtak a bezzegek, meg hogy amikor én ilyen kisfiú voltam, a gyerek fel sem foghatta, mi történik vele és körülötte, nem vette le tekintetét az apjáról, mert hátha mégis megtévesztő manőverezés az egész, és máris csattan a pofon. A kilátásba helyezett iskolakerülés megfelelt az ízlésének, a férfitúra még inkább. Ment a fiú, kicsit remegve, kicsit reménykedve. Lefutottak a lépcsőn, beszálltak a kocsiba, felnéztek az erkélyre, integettek, sőt — felfoghatatlan — mosolyogtak mindketten. Jól láttam, Gyurika is mosolygott. Csodálatos lerohanás volt. Csakhogy én beteget jelentettem, kértem egy vagy két szabadnapot, hogy azt Gyurikára szánom. Mit kezdek most két szabadnappal? AJhogy magamat ismerem, nagymosást rendezek vagy nagytakarítást, esetleg mindkettőt. Elhamarkodott tervezgetés volt — mint később kiderült — ez is. Nina telefonált, és bejelentette, hogy mindjárt jön a fiáért. Beteget jelentett, kivett kétnapi szabadságot, ezt az időt vele kívánta tölteni. Csakis vele. Esetleg velem is. Sokáig tartott, amíg magamhoz tértem és válaszolni tudtam. — De hiszen a gyereket már elvitte az apja! Nina szinte belevisított a készülékbe: — Elvitte? Hová vitte?! — Nem tudom ... Nem tudtam ... Kirándulásra ... férfitúrára. Valahova... Azt mondta, közös elhatározás, illetve ezt tulajdonképpen nem is mondta. De hát miért mondta volna? Nem értem. Semmit sem értek! 318