Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság
Időzített boldogság
— Semelyiken! Idevalósi. Hatvankilencben lett külföldi. De hát mit kerülgessem, végre is nem történt semmi! Semmi, ami indokolttá tenné ezt a hangot! Vagy amit nem mondhatna el. .. Ha tudja, kiről van szó, oda se megy, ha mégis, akkor értesít engem, hogy menjek utána, isimerve gyanakvó természetemet. Akaratán kívül belesodródott valamibe, amiről nem tehet, amiért nem felelős... És a végén vallatóra fogom, mint a gyerekeimet az intézetben. Jani széles gesztusokkal beszélt, hosszú szüneteket tartott, mint mindig, amikor hangsúlyozni kívánja, hogy ő ebben vagy abban nem ludas, én vagyok a hibás, mert nem tettem ezt vagy azt... Nem voltam itt vagy amott... Minden miattam történik, mert ha én pontosan hazajövök, akkor... Ekkor már valóban feltűnt, hogy mennyire szabadkozik, húzza a vollomást. Kezdetben még hittem, hogy a végén nagy marhasággal rukkol elő, de ekkor már sejtetni engedte, hogy komolyabb eset búvik meg a fölösleges szöveg mögött. Kezdett a dolog érdekelni! Kivel találkozhatott az én Janikám az osztályon felüli szálloda osztályon felüli bárjában, kivel kocsikázott ki a hegyek közt megbúvó hangulatos szórakozóhelyre? Mert közben ezt is kibökte. Csak éppen a leányzó neve hiányzott az összképhez. Biztatott, hogy találjam ki... Hármat kérdezhetek ... — Nem találgatok, nem vagyok olyan hangulatban! Tulajdonképpen már nem is vagyok kíváncsi, túlságosan nagy feneket kerítesz az egésznek. Nahát; ha nem vagyok kíváncsi, akkor megmondja. Csak azért is! Kapaszkodjam jól a párnába, hogy le ne essem az ágyról. Csiri van itthon! Csiri... Csiri! Mikor először kimondta a nevét, úgy meredtem rá, mint kígyóra a nyúl. Mikor harmadszor is kiejtette száján ezt a nevet, már ismét hanyatt feküdtem, testem megfeszült, szűk lett a bőröm, csatázó kedvem szertefoszlott, görcs állt a végtagjaimba. Szóval Csiri! Csirike! Itt van! Megjött! Hála istennek! Megkértem Janit, legyen olyan kedves, és oltsa el a lám307