Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

A szülési fájdalmak megszűntek, és kezdetét vette egy új fájdalom... De akkor. .. akkor eltöltött saját felsőbbrendűségem tudata. Érthető! Nem sokkal előbb töltöttem be a tizenhetedik évemet, nagyon az elején voltam mindennek. Azt hittem, felfedeztem valamit, valami kizárólagos nagy titkot tudtam meg. Ezek az érzések később megszűntek. Sajnos, az emberből lassacskán eltünedeznek a nagy érzések, csak az marad meg, ami az idegrendszerébe szívódott, és az, sajnos, nem mindig felemelő. Kár! Bizony isten, kár! Visszahozhatatlan pillanat volt, csak az első szülésnél érez ilyesmit egy nő, mondták a szobatársak. Akkor azt hittem, hogy megtaláltam az élet értelmét. Fenét találtam meg! A szenvedés újabb forrására bukkantam, az fakadt ki a testemből akkor. Hiába, az ember már ilyen. — Befejezheted! Az eleje szép volt, a végén kiestél a hangulatból. — Na látod! Így van ez velem mindig. Mindent jól kezdek, és a végén elrontom. Fáj a fejem... nincs valamilyen porod? — Ne igyál annyit! — Nem az italtól fáj, hanem a gondolkodástól. Nem szoktam meg. Nem szoktattak hozzá gyermekkoromban. Más gondolkodott helyettem, én mindent készen kaptam: helyzetet, ideológiát, álláspontokat. — Engem sem az iskolában tanítottak gondolkodni. Magától jött... — Mert te született okos vagy! — Ugyan kérlek! Ne játszd meg magad. Van neked is éppen elég eszed! — Magamhoz való van ... de az nem elég. Aztán meg ... A testem befolyásolja a tárgyilagosságomat. Az érzékeim szavát követem, és azok gyakran osztogatnak rossz tanácsokat. — Az érzékeidnek ... — Ne, ne magyarázz, kérlek, örülök, hogy végre ki tudom magam fejezni értelmesen. A fiam iránt érzett aggodalom bizonyára felszínre hozta, ami bennem még használható. De tanácsokkal rajtam aligha lehet segíteni. Én 299