Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

gedték, hogy tizenhat éves fejjel tönkretegyem az életemet. Vacak pár százason múlt. Anyám az Isten nevében tiltakozott, most pedig nem bírja tartani a száját. Mindig csak a látszattal törődött, az emberekkel, hogy mit fognak mondani, ha nem esküszöm fátyolban, ha nem fűzöm elég szorosra a hasam. A tieid tovább láttak az orruknál! — Bizony! Engem odapofoztak a műtőasztalra. Én meg akartam tartani a gyermekemet. Tudod, hogy milyen büszke voltam, és mennyire irigyeltem anyámat, amikor gömbölyödött? — A gyereket én se bánom, de a házasságra nem volt szükségem... — Igaz, én se tudhatom, hol tartanék, ha megszülöm. Ahogy az enyéimet ismerem, bedugták volna valamelyik gyermekotthonba. Anyám másodszor férjhez ment, két csecsemőt mégse vihetett az új házasságába. Vagy talán a mostohámnak ajándékoztam volna? Talán mégis jobb, hogy így történt, most én is kereshetném. Jaj, istenem, milyen hosszú ez az út, és az orrunk előtt kezd villogni a jelzőlámpa. Vigyázz! Sorompó! — Amikor Gyurival jöttünk Prágából, majdnem elütöttünk egy gyereket. A kocsi elé szaladt, nem volt az átjárónál piros lámpa. — Az emberben is kigyulladhatna olykor. Az enyém kilencéves lenne. Egy évvel idősebb, mint Gyurika. — Gyilkosság megölni a magzatot! Milyen könnyű nagy szavakkal dobálózni. Te gyilkosnak érzed magad? — Űgy kellene irányítani a világot, hogy ne legyen értelmetlen élet, sem értelmetlen halál. — Mégiscsak igazságtalanság, hogy egy nő ne rendelkezhessen szabadon a testével. Ezen elgondolkodtunk. Végül megkérdeztem: — Veled beszélgettek azelőtt ilyesmiről? — Milyesmiről? —• Nos, hát ilyesmiről. •— Ugyan! Valamelyik lány megmutatta a bátyja anatómiai könyvét, aki orvostanhallgató volt. Persze titokban! 294