Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

Fel visítottam: — Ki ne mondd! Apám rám meredt. — Egész életét feláldozta értem! A fiatalságát! — Azt hiszed, nekem könnyű? Különösen ez után a botrány után? Legalább olyan helyen szórakoztál volna, ahol nem ismernek. Kellemes ez számomra, azt hiszed? Nekem? Aki mindenütt megállom a helyem! — Hajaj! Szép világ, gyönyörű világ — sápítozott egyre Mari nagyi. Apám nem tartott igényt az együttérzésre. — A világtól mit akar? A világgal nincs hiba, csak vele! — Még hazamehetek, anyám visszafogad! — Aztán fűnek-fának meséljétek, hogy a mostohád kikergetett, hogy apád házában nincs helyed! Hogy nem fogadtunk kellő szeretettel. .. Nem folytathatta, mert jött Natasa, vizes ruhát kért az anyja fejére, és figyelmeztetett mindnyájunkat, hogy legyünk csendben, mert Anna mama halálán van. Mari nagyi erre rögtön bekurblizta anyai szívét, rohant vizes ruháért. Apám úgyszintén, de azért ő nem feledkezett meg ifjabb Jurikról sem. — Fejezd be az evést, és indulj tanulni — parancsolta. Nekem csak annyit mondott: — Szégyelld magad! Itt mindenki rendes hozzád, és te így hálálod meg a jóságukat! Bizsergett a fejem, szerettem volna egyedül maradni, rendbe szedni a gondolataimat. Felfogni, hogy mi történt tulajdonképpen, mióta elindultam a Rozmaringba. Arra még pontosan emlékszem, anyám azt mondta: Most, hogy nagyanyád végre eljutott abba a fürdőbe, szeretnék én is egy csendes délutánt. Elmehetnél valahova. Ráérsz tízre hazajönni. Nem tagadom, ez kapóra jött. Romola úgyis meghívott születésnapot ünnepelni. Anyám nem szerette Romolát, nem bízott benne, és mégis, amikor említettem, és elkértem az üveg valódi gint, amit egy külföldi utastól kapott anyu, szó nélkül elenge28