Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Gyurika fölényesen legyint. Ne áltassam dajkamesékkel. Ő már tudja, hogy a hazudozásnak nincsenek olyan komoly következményei, mint az igazmondásnak. De azt is belátja, hogy engem másféle erkölcsi norma kötelez. No meg úgy véli, a fagyi után elég baráti köztünk a viszony, megkért egy apró szívességre. — Tetszik tudni, mit? Majd én hazudok — javasolja. — Mire való ez, Gyurika? Nem j óbb, ha őszintén elmondjuk? Kaphatsz ugyan néhány pofont, de legalább nem terheli újabb vétek a lelkiismeretünket. A fiú érzi, hogy nagy követ hengerít a szívemre, segíteni kíván rajtam. — Tetszik tudni, mit?! Menjünk el a nagymamához. Nem Lilihez, hanem öregmamához. — Gondolod, hogy ő rendbe hozza a dolgot? — Azt nem tudom, de apunak egész biztosan nem szól, mert nem beszélnek egymással. Anyu pedig úgyis mindig nekem ad igazat. — Hogyan lehet olyan valakinek igazat adni, akinek nincsen igaza? — Úgy, hogy anyu nekem jobban hisz. — De én elmesélem, amit a saját szememmel láttam. Gyurika megint gondolkodik. Valóban! Tőlem kitelik ilyesmi. Gyorsan határoz. — Akkor meg betöröm a Bori néniék ablakait. — Majd apád megfizeti a kárt. — Mennyibe kerül egy ablak? — Nem tudom. Nem foglalkozom ablaktöréssel. Gyurika elégedetlen a fejleményekkel. Összeráncolja a homlokát. — Tudja — mondja, és valahová a távolba néz —, nem is a pofonoktól félek, hanem attól, hogy megint veszekedni fognak. Azt nem bírom! — Na jó, Gyurika, ez egyszer hallgatok. Nem árullak el, de a karcolást meg a kék foltot hogyan magyarázod meg? Azt rád bízom. Valahogy majd csak lesz. És elindulunk. 280