Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

— A fotográfus. — Minek járt volna oda? Kezdtem dühbe gurulni. — Otthonkákat fényképezni, hálóingeket, pizsamát, lepedőt ... Nina úgy nézett rám, mint egy angyal. — Azokat is az ő lakásán fényképezte. Van fogalmad róla, milyen klassz barlangja van? És micsoda bútorai! Műtárgyak, képek, szobrok ... albumok ... — Persze, mindent végigmutogatott! — Természetesen! Miért, az is baj? — És te el akarod hitetni velem, hogy nem volt köztetek semmi? — Nem! A pofa csakis öreg nőkre bukik... — Tehát nem rajtad múlt! — Nem kerültem olyan helyzetbe, hogy határoznom kellett volna. —• Szóval, nem csaltál meg! Nem volt senkid a két év alatt, amíg távol voltam? —• Azt nem mondtam. Csak nem a fényképész. Fékeznem kellett, mert majdnem belerohantam egy előttem guruló teherkocsiba. — No lám! És hol tartasz vele? — igyekeztem érdektelenséget vinini a hangomba, titokban mégis azt reméltem, hogy csak játék az egész. Oldalpillantást vetettem a feleségem felé, látni kívántam a huncut mosolyt a szája körül, de ő halálkomoly volt. — Befejeztem... — mondta. — így is mondhatjuk. Sokáig futottam százhúszassal. — Szabad tudnom, ki volt az illető? (Mindenesetre csökkentettem a sebességet.) — Nem fontos tudnod! — válaszolta. — Hiszen csak éppen kérdeztem... — Éppen ezt nem kellett volna. Nem tartozik a megállapodásunkhoz. — Miféle megállapodáshoz? — Már nem emlékszel? Mielőtt bevonultál katonának, 268