Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Időzített boldogság

Gyuri stramm gyerek volt, négy kiló tíz deka, indokolt volt az apja büszkesége, kaptam tőle virágot, csokoládét, néhány igazán szép napot. Boldog voltam, ö is! Mintha anyám is türtőztette volna magát. Hanem ez csak átmeneti állapot volt, rövidesen ismét szembetalálkoztam a valósággal. Megtudtam, hogy a távollétem alatt anyám elzavarta a háztól a férjemet. Én visszahívtam. Gyuri elvérzett a vizsgán. Vigasztaltam! Sírtam, szoptattam, mostam, fogytam, sápadoztam, fél éjszakákat vártam Gyurira, titkolni próbáltam anyám előtt, hogy egyre később jár haza, és mind erősebben árad belőle az alkoholszag. Nyoma se volt már szép szelíd Krisztus-képének, gyerekarca elszánt kifejezést kapott, nem mert szembeszállni vele senki, és amikor az összekötő ajtóhoz vágta a cuclisüveget, anyám azt mondta, vagy ő, vagy én. Gyuri rám kiáltott: — Pakolj, megyünk! Megijedtem a tekintetétől, ülve maradtam. Egyedül ment el. Délután megjelent nálunk Klári. Hogy hát a fiú teljesen kikészült. Mit csináltunk vele? Olyan jóravaló, csendes gyerek volt. — Megvadítottátok! Erre nem tudtam válaszolni, volt benne némi igazság. — Na, mindegy! — mondta Klári. — Ahogy van, úgy van! Megesküdtetek, összetartoztok! Anyámhoz fordult: — Ezen nem lehet változtatni! Ninos értelme feldúlni az életüket. A gyerekre is tekintettel kell lenni. Vedd magadhoz a legszükségesebb holmidat, kint a kocsim, megyünk ! Anyám üveges tekintettel figyelt, várta, hogy ellentmondok, szeretete szinte belefagyott a szemébe, sajnáltam, mégsem tehettem kedvére. Klárinak igaza volt. Mikor búcsúzásnál meg akartam csókolni, eltaszított magától. Haragudtam rá. Miért nehezíti meg az életemet?! Mintha viperáktól hemzsegő szigeten kötöttem volna ki, úgy éreztem magam, amikor átléptem Lili lakásának küszöbét. Ott nem háborogtak, ott sziszegtek! Más volt náluk