Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

tott, és besurrant a templomba. Csontos elkarikázott Mancihoz, én pedig követtem Máthét az irodájába. Az asztalfiókból egy csomó levelet rakott elém. — Olvassa! A levelek kivétel nélkül személyemmel foglalkoztak, hol szűkszavúan, hol bővített körmondatokban, de egytől egyig névtelenül. (És tengernyi helyesírási hibával.) Megemlítették bennük, hogy „esténként kivilágított ablaknál kelletem magam", „elfüggönyözött ablakok mellett olyasmit művelhetek, ami takarni való", „hancúrozgatok a régi temetőben", „nős emberrel sétifikálgatok az éjszaka leple alatt7 méghozzá olyankor, amikor az illető neje vajúdik". Láttam, számon tartanak Kondorfalván mindent. — Csak azért mutatom, hogy vigyázzon. Ez falu... — mondta Máthé. — Eszerint rendezkedjék be. A tanerő élete olyan építmény, melynek ablakán bármikor betekinthet akárki. Világítótorony! Fényszóró, mely évtizedekre bevilágítja egy-egy nemzedék útját. — Nehéz lehet olyan világítótornyon szolgálatot teljesíteni, melynek fúrják az alapzatát — mondtam. — Melynek süppednek a pillérei... ugye, azt akarta mondani. Kérem, fogalmazzunk pontosan — jegyezte meg Máthé, ós darabokra tépte a leveleket. Azután elindultunk a nemzeti bizottságra lakásügyben. A községháza kis magaslaton hivalkodott. Elhanyagolt nyírfaliget terült el alatta. Nagyon szép lehetett, amikor még vasrács óvta a ház előtt a rózsakertet, és lapos, fehér kövekkel kirakott út vezetett a bejáratig, az épület mögött pedig óriási gyümölcsös húzódott. Már csak a ház állt a helyén, a kerítés eltűnt, el a rózsafák is, ami megmaradt, vadrózsává burjánzott. A gyümölcsös nagyobbik felét elnyelte a falurendezés, kisebbik fele bozóttá dudvásodott, és a termés szabad prédája lett a péró lakóinak, akik vígan élték világukat az országút másik oldalán. Az egyszerűség kedvéért a „dádék" ösvényt tapostak a gyümölcsöshöz, keresztül a nyírfaerdőn, mely már nem is annyira erdőrészlet volt, mint inkább szemét126