Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

Nem volt értelme a tagadásnak, a bácsi már mindent tudott. — Az csak egy ok volt a többi közül. — Mi volt a többi? Rándítottam a vállamon. — Igazán nem tudom megmagyarázni. — Hát akkor kérdezek. Jó? Mondd el nékem, miről szoktál apáddal beszélgetni! — Az én apukám nem szokott beszélgetni. Legalábbis velem nem. Én csak olyan ráadásféle vagyok az életében. Nem is a legkellemesebb. — Mit nevezel ráadásnak? — Hát... valamit, ami nélkülözhető ... — Képzelődés! — Teljesen mindegy, ha én így érzem. — És anyukáddal szemben nincsenek ilyenfajta érzéseid? — Nála csak azóta, hogy férjhez ment. Vagy még inkább mióta világra hozta az öcsémet. A bácsi kis ideig hallgatott, megint koccintott, és ittunk. Azután azt mondta: — És most beszélj a szerelmedről. — Arról nem szívesen beszélek. — Miért? — Mert az fáj. — Fáj, hogy vége szakadt? Hallgattam. — Azt ígérte, hogy elvesz? — Soha. — Hát mit ígért? — Semmit. — És te mégis szeretted? — Nagyon. — Hm. És ezért nyitottad ki azt a micsodát? — Nemcsak ezért, sok mindenért... már mondtam. — Mi az a minden? — Hát, a főiskolára sem vettek fel... — Milyen főiskolára? 111