Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— No, mi az? Félsz tőlem? — Igaza van a bácsinak! Maga tényleg szemtelen! — Na, látod! És te nem hitted! — vigyorgott az arcomba, miközben jobb karját hátam mögött a pad támlájára rakta, bal kezét pedig a pongyolámra tette, vagyis a combomra, jó magasan a térdem felett. Nem tudtam, mitévő legyek. Pofozzam fel? Csináljak botrányt? A bácsiék felébrednek ... megkérdezik, hogyan kerültem ide. Mondjam, hogy megsajnáltam a lányuk vőlegényét? Elhiszik? Hans jutott az eszeimbe, az osztrák, meg amit mondott. És amit apámék gondoltak azután! És amit a doktor bácsiék fognak mondani, ha itt meglátnak. Jani keze égette a bőrömet, tekintete lázasan csillogott, hangja fojtottan izzott, lehelete szinte perzselt. — Nos, csinibaba? Te sem szereted a szemtelen fiúkat? Milyen fiúkat .szeretsz, mondd! Beleharaptam a számba. Ez azért nem volt szép tőle. Elkaptam a fejem, de a lehelete követett, csakis úgy tudtam elkerülni a csókját, hogy lehajtottam a fejem, le egészen a térdemig, pongyolámba fúrtam az arcom, kibugygyantak a könnyeim. Jani az állam alá nyúlt, fel akarta emelni a fejem, de a tenyere nedves lett. — Boriska — mondta meglepetten —, Boriska... Maga sir? Üjra magázott. Nem válaszoltam. A jampec... hisz láthatta, hogy sírok. — Boriska, mi van magával? Mi történt? Miért sír? Hát maga ilyen háklis? Hiszen én nem úgy gondoltam! Vagy ha úgy is gondoltam... ezután nem gondolom úgy... No! Boriska! Sikerült végre az arcomba tekintenie, zsebkendőjével megtörölgette a szemem, az orromat is... ez elég röhejes lehetett, könnyeimen keresztül mosolyogni kényszerültem. Mikor látta, hogy „kisütött a nap", Ő is mosolygott. — Nahát, hogy valaki ilyen legyen! Dörzsöltebbnek gondoltam. — A tenyerére nézett. — A maga könnyei. Mit csináljak velük? Elővettem a zsebkendőmet, és törülgetni kezdtem a kezét. 106