Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

resznyefa alá, ahol — pici piros pont — Jani cigarettája parázslott. A hold megvilágította az alakját. Nem szeretem a szomorú férfiakat. Olyanok, mint amikor megreped egy fal, aminek egyébként neki lehetne támaszkodni. Nem is tudom, milyen sugallat hatására kaptam magamra a pongyolámat, és lábujjhegyen leosontam a lépcsőn. Jani csak akkor vett észre, amikor már ott álltam előtte. — Maga sem alszik? — kérdezte. Anna mama-féle kérdés volt. Láthatta, hogy nem alszom, ha ott vagyok. Nem lehetett arra okosan válaszolni. Nem is válaszoltam. Leültem. — Mit néz rajtam? — suttogta ingerülten. — Hogy hülye vagyok? — Maga nem hülye! — Csak szemtelen! Hallotta! — Ne vegye komolyan. A bácsi se úgy gondolta! — Honnan tudja? Mióta ismeri a bácsit? — A „bácsi" szót nagyon különösen hangsúlyozta. — Igaz, nem régen. De engem mindig meghat, ha látom, hogy egy szülő úgy rajong a gyerekéért. — Magáért nem rajonganak? Vállat vontam. — Lehet, hogy éppen ez a szerencséje. Ritkán vezet jóra, ha valakit elkényeztetnek. Nem is bírja mindenki. Erzsinek is az agyára ment, hogy megfosztják az önállóságától. — Azt hiszem, maga elfogult. És kicsit önző is... — Önzés részemről, hogy az elutazás előtt esküvőt akartam? Szeretem azt a lányt, és ő is szeret engem. — Mégis elment... — Világot akart látni. Ezért ítéljem el? Alkalma nyílt rá, hát megragadta. Én is szeretnék utazni. Úgy él itt az ember, mint egy zsákban. Maga nem vágyik sehova? Az lett volna részemről önzés, ha visszatartom. Ilyesmire sohasem gondoltam. Világot látni? A világ olyan nagy, és nekem azonkívül is elég sok minden hiányzott. Eltűnődtem, azután akaratom ellenére ostobaságot 104