Dávid Teréz: Ifjúságból elégtelen, Időzített boldogság

Ifjúságból elégtelen

— Tévedtél. De mekkorát tévedtél! Sehol sincsen semmi rendben. Nem olyan egyszerű az élet és a rend, tudhatnád magadról... — Az én helyzetem más. Az én szüleim nem élnek együtt. Nálunk nincsen család. — Az én lányomnak éppen a család volt terhére. — Janira nézett. — Így van? — Nem a család, hanem a szemellenző. Hiányzik az életükből a fantázia. Kispolgárok. — Na? Mit szólsz hozzá? A te életedben aztán van fantázia, mi? Ti nem vagytok kispolgárok. Apád munkáskáder. Eh!... — legyintett a bácsi. — Mindegyitekhez külön használati utasítást kellene mellékelni. Felállt, ingadozó lépésekkel tartott az ajtó felé, nem lehetett tudni, hogy az ital fosztotta-e meg egyensúlyérzékétől vagy az izgalom. A néni rögtön indult utána, de ő intett, hogy maradjon. Mielőtt kilépett az ajtón, visszafordult. — Arra vagyok kíváncsi, hogy ti miről fogtok mesélni a gyermekeiteknek. Hiszen nektek még emlékeitek sem lesznek. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, a néni támadásba ment át. — Okosabbnak hittelek! — korholta Janit. Ö mentegetőzött. — Apa mindenkit egy kalap alá vesz. — Igen, mert nincsen kétféle ifjúság. Csak egyféle van. Legfeljebb különböző kul túrfokon nyilvánulnak meg a hibák. — Maguk persze mind tökéletesek voltak ... — Mindenesetre tapintatosabban voltunk neveletlenek. Jani nem válaszolt, szórakozottan szívta egyik cigarettát a másik után. A néni tálcára rakta a poharakat. Az előbbi vihar után kínosan hatott a némaság. Hogy mégis történjék valami, segíteni akartam, de nem engedte. Vendég vagy! Ünnepelt! Maradj! Az utolsó szó sóhajtásba fulladt: Szépen elintézték a születésnapodat. Éppen a huszadikat, amelyik olyan, „mint egy felvirágozott kapu". Nos, lefek102