Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

— Nagy az orrom — szóltam el magam egyszer, csak hogy mondjak valamit —, biztosan azért nem tetszem senkinek. Anyu megrökönyödve nézett rám. — Az orrod? — rázta meg a fejét. — Nem. A gyerekarcodban még nagynak tűnt fel, kisebb volt az arcod, beesettebb, elég csúf kis (kacsa voltál, de ha nem lett is belőled hattyú, csúnyább se vagy a többinél. Ez az anyai tárgyilagosság jólesett, szerettem volna hinni ineki, mert én elég csúnyácskának éreztem magam,, és nem aikadt senki, se lány, se fiú, aki csaik egyszer is próbált volna meggyőzni az ellenkezőjéről. Igaza volt anyámnak, hogy nem udvaroltak nekem, bár azért én magam több ízben is éreztem futó rajongást, ébredő szerelmet, de ezek az érzések bárányfelhőként foszlottak szét még a kezdet kezdetén, mert minden esetben reménytelennek láttam őket. Bittó Kati mindig magára tudta irányítani akármelyik fiú figyelmét, ha akarta. Egyszer én is megpróbáltam, teljes kudarccal járt a ikísérletezés. Kati egy kicsit csúfondárosan, egy kicsit vigasztalóan nevetett, és én többé nem akartam Katit utánozni. Zoli más volt, ő kezdte a barátkozást, nem is tudom elképzelni, hogy akadhatott meg a szeme rajtam. Gyönyörű volt az a nyár, még ennyi év távlatából is az, most is az. Anyu milyen kíméletlenül beleavatkozott. Bár így is, úgy is vége lett volna, azt hiszem. Zoli a háború után Magyarországon maradt. Hol élhet most vajon? Mit csinálhat? ö beszélt először nelkem a proletárokról és arról a világról, amely akkor oly távolinak tűnt fel előttem. Talán ő az oka, hogy ez a világ nem volt mekem a kezdet kezdetéin seim egészen Idegen? Anyunak pedig, ha jól forgott is benne, haláláig Idegen maradt. Sokat járkáltunk egész nap, s anyu rettentő fáradtságról panaszkodott, amiikor este kikísértem a vonathoz. Hazaérve Ondrusnénál találtam Fiedlert. Olyan kedves volt, elhozta az üzembe szóló permanens belépőjegyemet. Minden lépésnél éreztem, hogy egy egészen új közegben mozgok. Egy kicsit elpletykázott jövendő munkatársaimról. Kedvesen és nem rosszindulattal, én meg örültem, hogy többet tudóik 50