Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

keztem. Szégyenkeztem, Ibár legtöbbször nem i/lyeo tudatosan, mint anyám opportunista volta iiniatt. Szégyenkeztem, mert éreztem, hogy hiába jár apám a teniszpályára, mások vagyunk, mint a többiek, akik oda járnak. Kevesebbek. Szégyenkeztem, mikor anyám előkelő rokonairól beszélt azoknak a hozzánk bejáratos embereknek, akik nálunk is kevesebbek voltak, s akik — én gyermekfővel legalábbis úgy érezitem — titokban hitetlenkedő hümmögéssel hallgatták szavait. Szégyenkeztem a zárdai internátusban is vászoningem miatt, hiszen inget a jobb lányok egyáltalán nem hordtalk, de szégyenkeztem akkor is, amikor társnőimet ile akartam főzni, s egyszer húsvét után selyemharisnyában és tartóssal jelentem meg. A lányok ugyan csodáltak, de egyik mamának, aki a lányát kísérte él, meghallottam a megjegyzését: „Ugyan, tisztelendő nővér, ki ez a kislány? Micsoda ötlet eíbben a korban már tartós hullámot csináltatni? Ez egyáltalán nem finom, és a hajat is tönkreteszi." Szégyenkeztem, amikor Patricia nővér továbbtanulási tervemet azzal intézte el: „Ugyan minek az neked, Gabi? Ne járj a fellegekben." Örömteli, büszke és boldog pillanataim hátterében is mindig makacsul meghúzódott valami távoli, bizonytalan szégyenkezés, ami átokként nehezedett rám, megkötötte kezeimet, sokszor nem mertem cselekedni, mikor úgy éreztem, hogy cselekedni kellene, tétovaságot, félelmet ültetett belém, megbénította önállóságra való törekvéseimet. Pedig gyors felfogásom völt, tudtam gondolkodni, csak éppen mindinkább kezdtem leszokni róla. Gondolkodtak helyettem mások. Gondolataimat magamba zártam, mintegy csak belső használatra tartogattam őket, tudomásul véve és belenyugodva, hogy a világ — még az ón világom is — mások gondolatai szerint forog. Talán túlontúl lágy és alkalmazkodó természetet hoztam magammal a világra, és anyám erélyes kezében — aki bennem talán eszközét látta valami felemelkedésnek, megvalósulását annak, ami ő már nem lehetett — akaratom elsorvadt. Azelőtt ez sose jutott eszembe, de amióta Felix elment, es34