Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

vényesíteni! Az életben csak az erőseknek tehet igazuk. Ha anyám mem nyesegeti olyan következetesen az önbizalmamat, ha biztat, hogy kitartóbban harcoljak céljaimért, talán hamarább megtalálom a boldogságot. Boldogság. Nem nagy b-vel gondolom. Inkább úgy, hogy hamarább megtalálom a helyemet, ahol biztosan megvethetem mindkét lábamat, s így könnyebben oldom meg a menet közben felmerülő nehézségeket. Mikor levetettük a gyászt, közeledett tizenhatodik születésnapom. Anyám megkapta az iparengedélyt, és tovább dolgozott. Tudtam, tanulásra nincs sok kilátásom, azért egyszer mégis szóba hoztam. — Mit akarsz, hiszen alig tudod kinyitni a szádat szlovákul. De éppen ez okozhatott neki gondot, mert aztán így folytatta: — így viszont isosem boldogulsz. Legjobb lenne, ha bejárnál a városba az egyéves kereskedelmi tanfolyamra. Csak nem harapják de az orrodat, iés év végére már egészen jól fogsz beszélni. Szinte mindegy volt, milyen iskolába megyek, örültem, hogy tanulhatok. Tudtam, anyámtól ez nem kis áldozat, de képtelen voltam hálát érezni érte. Sokat gondoltam a születésnapomra. Tizenhat év. Végre kinőttem a gyerekcipőből. Ki ne venné biztosra ilyenkor, hogy az élet sok-sok gyönyörűséget tartogat a számára, amiért épp csak a kezét kell kinyújtania. Szerettem volna ezt a napot emlékezetessé tenni, s arra gondoltam, hogy néhány barátnőmet meghívom egy szerény uzsonnára. Mikor megmondtam, kikre gondolok, láttam anyámon, hogy nincs megelégedve. — Karig Zsuzsit imiért mem hívod? — Hisz alig ismerem. — Csak hívd meg. Tudóim, miért mondom. Ellenben a Bittó Katókát hagyd ki. — De hát miért? Én hányszor voltam már náluk! Különben is már szóltam neki. — Hát majd lemondod. Átteszed a meghívást vasárnapra. 29