Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

megállt. Visszafordult felém, és egy pillanatig űgy tetszett, hogy velem marad, hagyja Szikoráékat elmenni. De csak felemelte a kezét, és ennyit mondott: — Adieu, Gigi. Nem lett volna értelme maradnia, hisz mit jelentett volna még egy fél óra, vagy akár egy egész délután, ismételgettem magamban. Ha elérkezik az idő, menni kell. A nehéz pillanatok is elmúlnak. Szerdán aztán csinos mankóval felszerelve hazaérkeztem. Józsi csúfolódott, de azért gyengéd volt és figyelmes. Józsi olyan, amilyen, de nehezen tudnám nélküle elképzelni az életemet. Felixszel lapot sem váltottunk azóta, de tudom, hogy gondol néha rám, mint ahogy én sem felejtem el őt soha. Az angolokhoz néha még lejárok, ha valamit fordítani kell, mert megszokták, hogy engem hívjanak. Lassan kicserélődött az egész garnitúra. Felix volt asztalánál most egy szőke, kiálló fogú fiatalember ül, a nevét nem tudom. Éva visszajött a szülési szabadságról, ás .akkor egy kicsit izgultam, nem küldenek-e mégis vissza a könyvtárba. De Éva a fehér áruhoz került, ott referensre volt szükség, mert állandóan terjeszkedünk, kereskedelmi kapcsolataink bővülnek. Az újítási díjat megkaptam. Sajnos nem karácsony előtt, hanem csak most nemrég. Ma Laco megállított az udvaron, éppen Suchý után ügettem a töltőállomásra. — Gratulálok, Gabika! Nevettem, és intettem neki, hogy majd még beszélünk. Szaladtam tovább, összefogtam magamon a kiskabátomat, mert belekapott a hűvös tavaszi szél. Az angolok irodája előtt elhaladva láttam, hogy a szakadozott drótkerítés mögött már kizöldült a gyepsáv. 287