Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

— Nem erről van szó, nem. De lhát miiről is van szó tulajdonképpen? Miről, Felix? Meg tudná nekem mondani? — Meg, Gigi. De talán maga 'is rájön. És majd még beszélünk róla, ha visszajövök. Tudja, minek örülnék? — tette hozzá hirtelen élénkséggel. — Ha sokat gondolna arra, amit mondtam, ha ... — Nem is kell mondania — szakítottam félbe. — Olyan jó barátom volt, Felix! — Köszönöm, Gigi, és illenék ezt valami kedvességgel viszonoznom, de nem tudom, mit mondjak. Jöjjön — oldalt lépett és maga elé engedett —, menjünk ebédelni. Az étkezőben nagy volt a forgalom, és engem minden hang, minden szó, csusszanás bántott. Szerettem volna kettesben lenni Felixszel, mielőtt elmegy. Legalább rövid időre. Hosszú sor állt az ebédért, és végtelenségnek tetszett, míg az ablakhoz értünk. Kolbászos bableves volt és túrós csusza. Felix említette, hogy ezeket az ételeket itt ismerte meg. A túrós «csűszát különösen megszerette. — Pedig ez azért nem az igazi — mondtam. — Szeretném, ha egyszer az én túrós csuszámat kóstolná meg. — Ilyenekről folyt a szó, és ilyenekre fecsérlődtek el együttlétünk drága, rövid percei. Sírni tudtam volna. Aztán leküzdve szégyenkezésemet, azt mondtam, hogy szeretnék rövid búcsút venni tőle négyszemközt, néhány pillanatra bemegyek az irodájukba. Legszívesebben nem néztem volná rá, de tudnom kellett, hogyan fogadja az indítványt. — Persze, Gigi — egyezett bele, és én semmit sem tudtam az arcáról leolvasni. Bántott, hogy nem ő kért rá, hogy bemenjek, és úgy véltem, legalább udvariasságból örömet színlelhetett volna. Ott baktattunk egymás mellett, s míg azelőtt bármikora legnagyobb lelki nyugalommal mentem hozzájuk, most az a buta érzésem támadt, hogy az arra járók sunyi pillantásokat vetnek ránk, és majd felüti a fejét holmi szóbeszéd. Azért is felszegtem a fejem, de belső bizonytalanságomon ez nem változtatott. Odabenn Leslie mosott éppen kezet, aztán gondosan szárazra törülte, miközben előzékenyen a hogylétem felől érdeklődött. Váltottunk egy-két semmit231