Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

csöpp önbizalma sincs. Csak az alárendelt ember enged mindig az előírásnak, mások rendelkezéseinek, s -nem meri követni a sors hívását. Amikor tolmácsnak rendelték mellém, és én láttam azt a szívfacsaró igyekezetet, amivel ellátta feladatát, láttam nyakán az erek lüktetését, a felső ajka fölött és a homlokán a kíntól gyöngyöző verítékcsepeket, azt az erőfeszítést, ami átvonaglott egész vékony testén, azt gondoltam magamban, ennyi erővel mi mindenre lenne képes! Aztán összecsuklott, és én alig akartam elhinni, hogy az a 'másik, az is imaga volt. Megszántam, Gigi, bár a szánakozás kissé 'mindig megalázza a másikat, de így volt. Megszántam és érdekelt. Érdekelt, és mikor ezt maga észrevette, akkor ért az első nagy meglepetés. Melegem lett, és olyan izgatottan figyeltem Felixre, hogy nem vettem többé észre a zápor csendesültét, sem azt, hogy elvitték az asztalról a kávéscsészéinket, s helyettük két korsó sört és pogácsát hoztak. — A legkisebb érdeklődésre olyan hevesen reagált, olyan hálásnak mutatkozott iminden figyelemért, hogy meg kellett éreznem: valami baj van maga körül, komoly baj. Hát ezért kezdtem törődni magával. — Felix, Felix — mondtam, és egyszerre annyi minden villant át az agyamon... Sírtam is, meg nevettem is volna, eszembe jutottak Ancsiék, akik szintén „törődtek" velem. Mosolyognom kellett, de egy szót sem tudtam kinyögni, egyre csak ismételtem: — Félix, Felix ... Nem tudom, én ragadtam-e meg az ő kezét, vagy ő nyúlt az én kezemhez, de ujjaink összekulcsolódtak, és vártam, hogy mondjon még valamit. — Gigi, az ajtónk előtt a betonjárda mellett zöldell egy kis fűsáv. Ha kinézek az ablakon az íróasztal mellől, éppen azt látom. Az emberek jönnek-mennek, és nem nagyon kímélik, egyméteres űtrövidítés kedvéért gyakran rátaposnak. Alighogy serkedni kezdett tavasszal, máris legyúrták, tönkretették. Aztán májusban jött egy nagy eső meg egypár verőfényes nap, és új kis fűszálak Ibújtak -elő. Akkor egy emberünkkel térdmagasságban dróthuzalt vonattam a be223