Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

— Látja, én semmit sem tudok adni magának viszonzásul — sajnálkoztam. Lehetett ebben egy adag öntudatlan kihívás is, ami, imint a jó földbe hullott mag, meghozta termését. Éppen azon elmélkedtem, hogy a várt és vágyott csók furcsán más, és semmiképpen se olyan mennyeien jó, ;mint elképzeltem. Törtem a fejem, miképp törülhetném meg a szám, hogy Zolira sértő ne legyen, amikor, mintha a földből termett volna elő, ott állt előttünk anyu. — Kéziét csókolom. Zoli lelkierejéből nem futotta többre. Fölugrottam, valamit magyarázni 'kezdtem Zoli bevonulásáról, de anyám nem volt rá kíváncsi, csaik intett. — Na, gyerünk. Azzal Indult is. Én, anélkül hogy csak egy szót is szóltam volna Zolihoz, a szememet lesütve ikullogtam anyám után. Hazaérve leült a konyhaszékre, és szembeállított magával. Ez az a pillanat, amikor az ember úgy érzi, hogy szívesen elsüllyedne. — Hát így tanulsz te teniszezni! — Igenis, teniszeztünk, anyu, de Zoli behívót kapott, a frontra megy, és már úgysem lett volna több órám, hát elbúcsúztunk. — El ám, de örökre. Csodálom az ízlésedet. Épp a kocsmárosfiút találod olyan elragadónak. Ebéd közben és egész délután, míg dolgoztunk, volt mit hallgatnom. Valami azonban meglepett. Anyu inem is azért vo.lt úgy oda, mert annyira közel ültünk egymáshoz, s Zoli átölelte a vállamat, hanem, mert hogy a ikocsmáiros fia. Nem értettem. — Anyu, miért nézed le Záhonyékat? Ök is olyan iparosemberek, mint imii. S hozzá még gazdagok. Erre az ártatlan megjegyzésemre nagyon ingerült lett. Talán éppen azért, mert igazam voilt, ő pedig mindenáron úgy szerette volna beállítani, hogy imi többek vagyunk. Kíváncsi lettem volna, imit szól anyu, ha elmesélem neki, hogy Zoli minket proletároknak tart, míg ő csak együtt érez a 21