Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

Hányszor csengtek fülemben Jojó elragadtatott szavai. Veled ez még nem volt? De igen, ikisfiam, velem is volt. Velem lis ... Másnap találkoztunk, de hiába. Nem tudtunk elfogulatlanul beszélni egymással, hiába maradtunk kettesben. Azt pedig, hogy munkaidőn 'kívül találkozzunk, képtelenségnek tartottam. Ahhoz 'talán egy különleges világnapra lett volna szükség az én életemben. Egyetlenegyszer hívott meg a halászcsárdába, de bármilyen erőfeszítésembe került is, nemet mondtam. Az ő viselkedésén nem vettem észre változást, legalábbis inem láttam azt, hogy szenved. Mert én nagyon szenvedtem. Az ember önnönmaga okozta kínzó szenvedésének ezt a fajtáját még nem Ismertem. És mivel semmi lényeges dologról nem esett szó közöttünk többé, Felix a külsőmre tett megjegyzésekeit. Nem sejtettem addig, hogy ennyire részletekbe menően megfigyelt rajtam mindéin változást. Egyszer azt mondta: — Gigi, tud-e róla egyáltalán, hogy ez a fáradtrózsaszín blúz milyen harmonikus egészet alkot lebarnult bőrével és a hajával? Vagy vélötlenül választotta ezt a színárnyalatot? — Véletlenül nem lehet választani — feleltem. — Azért választottam, mert tetszett. Persze egyáltalán nem gondoltam közben a bőrömre meg a hajam színére. Legfeljebb a nagy orromra szoktam gondolni, de hát azon semmiféle színválasztás nem segít. Különben is, bár ne választottam volna semmit. — Keserűen beszél. — Igen. Ügy költekeztem, mint valami Krőzus. Vagy jobban mondva, mint egy őrült. Egyszerre visszafojthatatlanul kitört belőlem a sírás, miközben majd elsüllyedtem a szégyentől, hogy ilyen jelenetet rendezek előtte, épp őelőtte, egy ilyen látszólag apró dologért, amely semmiképen sem tartozik rá. Azt hittem, neki is legalább annyira kínos a helyzet, mint nekem, de mintha mindezt egészen magától értetődőnek tartotta volna. Talán ezért, mielőtt szinte még ráeszmélhettem volna, elmondtam neki kuporgatásom történetét, s azt is, hogy 218