Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

Láthatta, milyen hatást tett rám a közlés, s ez nagyon jólesett ineki. Mielőtt a csönd veszedelmessé válhatott volna, előhalászott zsebéből egy cigarettát, és rágyújtott. Kifújta az első szippantás füstjét, és .aztán olyat mondott, amitől megrökönyödtem. — Mit tehetek mást, bevonulok. — Egy kézmozdulattal jelezte tehetetlenségét. — A főiskolán a 'baloldalihoz tartoztam, és tudom, hogy ez a háború csak a proletárok győzelmét hozhatja. — A proletárokét? — kérdeztem, s furcsa arcot vághattam, mert Zoli leinevette magát. - — Most olyan volt, mint az ördög, akinek a szenteltvizet emlegetik. Pedig maga proletár, imiíg én csak velük érzek. Igen, maga proletár, de még nem ébredt öntudatra. A marxizmusnak pedig a hírét sem hallotta. Ügy éreztem, sértő, amit imond, és habozás nélkül tiltakoztam. — Kikérem magamnak, nem vagyok proletár. — Pedig az, hiába kapálózik, de ezt mosit úgysem érti. Majd egyszer, ha újra találkozunk, megmagyarázom, és akkor megérti, hogy igazam van. Minden pillanatot sajnáltam, ami ilyen érdektelen dolgokról való beszélgetéssel telik ell, és buzgón helyeseltem. — Igen, erről majd akkor beszélünk, ha visszajön. Mondjon el nekem most inkább egy szép Ady-verset. — Nem. Valami mást szeretnék mutatni. Az este írtaim. Zsebéből előhalászott egy apró, hétrét hajtogatott papírszeletkét, s kÖrüLménye>se:n szétbontotta. — Vers? — kérdeztem áhítattal. Bólintott, s halkan, egy kicsit elfogódottan olvasni kezdte: Két acél szikrázva vágott össze: Te meg én. Fájdalmas csók égett minden vágás Nyílt sebén. 2* 19