Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

csodálkozott volna, ;hogy egyáltalán tudok ennelk a lökálnak a létezéséről. — Igen, a Lótuszba szeretnék menni — ismételtem. Tibor a kedvemért a Lótuszt választotta. Józsi vállat vont, úgy nézett ránk, mint akiket úgysem lehet jobb belátásra bírni. Gyorsan vacsorát készítettem, ettünk, aztán a gyerekeket próbáltam ágyba rakni. Igen, ám, de valósággal .megbolondították őket az új játékok, és semmi hajlandóságot sem mutattak a lefekvésre. — Anyu — mondta Jojó —, Ihagyj 'ma egy (kicsit tovább fönt bennünket. Te nem is tudod, milyen jó ez! Reggel, amiIkor fölébredtem, még semmit sem gondoltam, és délután jött Tibor bácsi, és most minden olyan finom! Veled ez még nem volt? — Nem tudom, kisfiam — s egy pillanatig csakugyan elgondolkodtam a fiam kérdésén. — Azt hiszem, hogy inem. Végül is Tibor kérte őket, hogy fogadjanak szót. Ez hatott. Én pedig új probléma előtt álltam. A Lótuszba megyek, ez rendben van, de mit vegyek fel? — Mit vegyek fel? — néztem tanácstalanul Józsira, és szégyelltem magam ezért a (kérdésért, amit talán kivétel nélkül minden asszony feltesz Ilyenkor, de nekem csakugyan inem volt mit félvennem. Józsit kellemetlenül érintette a kérdés, hiszen ő is tudta, hogyan állok ruha dolgában. — Vedd fe.1 a feketét — mondta kedvetlenül. Néztem szép arcát, amely imost felhős volt — hogy is imoilesztálhatom ilyen kérdéssel —, és úgy éreztem, bele tudnék vágni. Megijedtem a dühtől, mely valami ismeretlen mélységből sistergett fel hirtelen, akár a forró gőz, de ugyanúgy szét is oszlott. — A feketét — mondtam, de a hangomban lehetett valami, mert Józsi gyorsan elfordult, és bement Tibor után a fürdőszobába. Kinyitottam a szekrényt, és nagy sóhajjal szemügyre vettem a ruhatáramat. A pulóver, amit lkét éve karácsonyra kaptam Józsitól! Csaknem megfeledkeztem róla. Ez szép és finom ruhadarab volt, bár kétségeim rne194