Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

(lepecsételve a jegyem, nem is mennék, a szendvics elvette az étvágyamat. — A Ikonyak visszahozza, ne féljen. Magával tartok, én is ebédelni akartam. Az ebédlő elég üres volt ebben az időpontban. Józsi is már biztos régen megebédelt. Akkoriban, hogy elkerültem a közeléből, nem tudtuk már mindig összeegyeztetni az ebédidőnket, de azért gyakran, találkoztunk az asztalnál. Most pedig Felix ült velem szemközt, és hallgatva mártottuk kanalunkat a levesbe. Az első meleg kortyok nagyon jólestek, mintha valami belső dermedtség olvadt volna fel tőlük. Őszintét, nagyot sóhajtottam. — Phű! De nehéz délelőtt volt! Reid úgy nézett rám, mint akit meglep ez a kijelentés. — Komolyan? Kimerítette a munka? Hiszen olyan szépen és simán ment minden. Nem is látszott, hogy nehézséget okoz magának. Nem is hiszem — tette hozzá rövid szünet után —, hogy a fordítás merítette ki. Ez a kijelentés engem lepett meg. Mitől vagyok hát úgy oda? Tele volt a szemem kérdéssel, amikor ránéztem Reidre. Visszanézett ráim, s megint észrevettem szemében azt a különös kutató pillantást. — Mintha két nőt láttam volna magam mellett. Az egyik egy visszahúzódó, társaságtól, nyilvános szerepléstől idegenkedő, félszeg teremtés — pillanatnyi szünetet tartott, fejét egy kicsit megbiccentette, s mosolyával mintegy bocsánatot kért szavaiért —,, a másik pedig erről az előzőről és a környezetéről teljesen megfeledkezve, minden idegszálával a munkájára összpontosítja figyelmét, és tudásának maximumát nyújtja. A levesemről is megfeledkeztem, úgy hallgattam. — Ügy vettem észre, hogy előző magatartása vált inkább természetévé, de a másik énje sokkal megkapóbb. Az elsőt nemigen látják meg, a másikra felfigyelnek. Miért ragaszkodik az elsőhöz? Kényelemből? Lustaságból? Lelki tunyaságból? így még nem elemzett senki, és ez az ember, akit alig ismerek, egyszerre ennyi megfigyelést tett rólam,, s rá189