Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

Becsuktam a szemem, nem kellett a külvilág. A nővér hiába unszolt, imakacsul hallgattam, és nem mozdultam. Kis idő múlva éreztem, hogy már nincs mellettem. Oldalt fordultam, hogy ne bántson a fény. Ettől a mozdulattól megint 'rosszullét jött rám. A szívem táncolt, és kivert a veríték. Nyomorúságomban most örömest nyúltam volna a nővér keze után. Izzadságomnak is az a meghatározhatatlan undorító íze vagy szaga volt, ami egész bensőmet átjárta, s néha olyan erőssé fokozódott, hogy hányingert éreztem. Lassan megnyugodtam, s újra elaludtam. Mikor felébredtem, sötét volt,, csak a (két ablakon át szűrődött be a holdvilágos őszi éjszaka hűvös fénye. Valaki horkolt a közelben. Egészen éber voltam, és nem is éreztem ima gam rosszul. A mennyezetet néztem, és azt kívántam, bár nyílna szét, s nézhetnék fel a végtelen magasságokba, s küldhetném, lehelhetném oda mindazt, ami itt elviselhetetlen. A végtelenség vonzott, a mennybolt, a tenger, melyet sosem láttam, csak elképzelni tudtam, a zene, amely titokzatosan kel szárnyra a semmiből, és a semmiben hal el. Magukkal ragadnák, elringatnák, foszlánnyá, semmivé tépnék minden bánatomat. Nyílt és csukódott az ajtó, fényesük szaladt át az ágyak tetején, s az ajtó feletti piros lámpa rózsaszínre festette a fehér fityulát. A nővér észrevett, és hozzám fordult. — Szüksége van valamire? — kérdezte halkan. — Hányadika van? — Tizenhatodika. Húsz perc múlva éjfél. Nem láttam tisztán, de mintha mosolygott volna. Talán különösnek találta, hogy elsőnek a dátum iránt érdeklődöm. Józsiék hét óra után jöhettek haza ... Alig több, mint huszonnégy órája lehetek itt. — Azt hiszem, vigyázatlan voltam ... nem tudok jól visszaemlékezni — mondtam mentegetőzve, és miközben erősen elpirultam, annak örültem, hogy a sötétben ez észrevétlen marad. Szerencsére a nővér semmiféle korholó vagy kenetteljes szavakat nem tartogatott a számomra. A szekrénykén álló csészéért nyúlt. — Jót tenne néhány korty hideg tej. Próbálja csak :meg. 159