Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

be akartam jutni a bőröndöshöz. Sikerült is, kiváltottam Jojó •megjavított táskáját. Még fél óra sem telt el, ráértem hát. Az ilyesmi mindig veszedelmes. Nem volt kedvem a kirakatokat nézni, inem mintha fájt volna a szívem a sok szép, számomra elérhetetlen holmiért, de kedvesebb volt a gondolat, beülni egy kávéházba, meginni egy feketét, s édes semmittevésben nézegetni a kinti forgalmat. Legszívesebben azokra a helyekre mentem volna, ahol Józsival megfordultam, de ezeket mai külsőmhöz képest túlontúl előkelőeknek találtam. Lesétáltam hát a híd felé egy kis kávéházhoz, és hajtogattam magamban, hogy ennyi fényűzést egy szent időben egyszer én is megkoakáztathatok. Egy jegy árát úgyis megtakarítottam az autóbuszon, hiszen a hivatalos utat az üzem elszámolja, és nem kéli külön bemennem Jojó táskájáért. Beléptem az előcsarnokba, kabátomat betettem a ruhatárba, s némi izgatott jó érzéssel — mint amikor valaki egy kicsit a tilosban jár — elindultam az asztalok között, megfelélő kis kuckót keresve. Hirtelen áramütés ért, s egy pillanat alatt úgy megmerevedtem, mlint az az évekkel ezelőtt látott filmszereplő, aki nekiszaladt a koncentrációs tábor magasfeszültséggel telített szögesdrótjának. Pedig nem történt más, mint hogy megpillantottam Ica pisze orrú profilját, amint szórakozott tekintettel nézett kifelé az üres mellékutcára. Józsit csak később vettem észre. Ült rákönyökölve a márvámylapú asztalra, s mindkettőjükről lerítt, hogy teljes biztonságban érzik magukat az olyan meglepetésektől, mint amilyet az én megjelenésem okozhat. Dermedtségem csak néhány másodpercig tartott, nem is lehetett senkinek feltűnő. Sarkon f ordultam, és kimentem. A legközelebbi telefonfülkéhez siettem, s feltárcsáztam Józsi üzemi számát. Kollégája, Varga Jani jelentkezett. — Kérem Pálost a telefonhoz. — Nem adhatom, kérem, nincs bent. — Meg tudná mondani, hová ment, vagy mikor jön viszsza? — Ki keresi? — A felesége. — Á, kezét esókolom, nem ismertem meg a hangját. Talán 154