Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

vihar volt kitörőben. Szeretem a vihart, sosem féltem tőle, de sem esőköpeny, sem esernyő nem volt nálunk, s bőrig ázni mégsem akartunk. Meg arra gondoltam, hogy a gyerekekért is el kell szaladni a napközibe, esőköpenyt kell nekik vinni, hiszen haza sem jöhetnek másképpen. Szerencsésen fedél álá értünk, mielőtt még megindult volna a zápor. Másfél órán át süvített a szél, dübörgött, zengett az ég, remegtek az ablakok, az eső úgy verte a tetőt, mintha géppuskával lőtték volna. Végre egy kicsit alábbhagyott az elemek tombolása, itt vo.lt az idő, hogy valamelyikünk elszaladjon a kicsikért. iNem ibántam volna, ha Józsi vállalja a feladatot, de láttam rajta, nincs ínyére a dolog, nekiöltöztem hát, s elindultam én. Jojó és Gyurika élvezték az időt, átugrálták a tócsákat, ügyelve arra, hogy néha éppen a közepébe toccsanjanak, mert nagy mulatság volt a lábuk nyomán szertefröccsenő víz, lehetett nevetni, visítani. Bosszankodtam is, mégsem vitt rá a lélek, hogy elrontsam a ritkán adódó szórakozást. Sárcipőt, nylonkabátot lemosni nem olyan nagy munka. Jókedvűen értünk haza. Siettem a konyhába, hogy elkészítsem a megkésett uzsonnát, s csodálkozva láttam, hogy Józsi köpenyben, fútra készen jön be a konyhába, s csak úgy állva akarja felhörpinteni a teát. — Hová készülsz? — csodálkoztam. — Hiszen még mindig esik. — Megbeszéltem a fiúkkal, hogy összejövünk ma — felelte két korty között. Villanásnyi keserűség futott át rajtam. A gyerekek miatt nem akart megázni, de hogy a (kávéházba menjen, attól nem riasztja vissza az eső. Pedig mennyivel mlesszebb van. De tudomásul vettem a dolgot, és kellemes szórakozást kívántam ineki. Jó néhány perc múlva meglepetéssel vettem észre, hogy még otthon van, az előszobában hajlong, keresgél valamit. — Azt hittem, már elmentél — álltam meg —, mit vesztettél el? — Semmit, semmit — de azért még mindig kutatott, nézelődött. 132