Ordódy Katalin: Az idegen, A keskenyebb út

Az idegen

egymás mellett a lélegzetet, mikor még a csókjainktól nehéz, sűrű csendben halkan, bátortalanul, alázatosan, de elszántan megszólaltam. — Józsi... Átnyúlt, megszorította a karomat. — Ne, Gigi, imost ne. Aludj szépen. Hangja olyan jóságosain meleg és rábeszélő volt, hogy gyermekként, szelíden engedelmeskedtem. A másnap reggel mégis derűsebb, mosolygósabb volt, mint az előzők. Reggelizés közben rámosolyogtam Józsira a csésze felett, s szememből mindent kiolvashatott. A szeretetet, ami minden félreértést nyom nélkül el tud törölni, és ami viszonzásért esdekel. Visszamosolygott rám, kedvesen, de ez a mosoly nem az én nyelvemen beszélt, nem az én érzéseimet tükrözte viszsza. Nagybetegre mosolyognak így, míg a kegyes hazugság megbúvik a bátorítás, biztatás megtévesztő álarca alatt. Ettől az időtől kezdve Józsi kötelességszerűen közeledett hozzám időnként, de többé nem tudott megtéveszteni. Én voltam az, aki különböző ürügyekkel kitértem neki. Magamban százszor tettem fel a kérdést: miért? Magamban kerestem a hibát. Soha ennyi időt nem töltöttem a tükör előtt, vizsgáltam az arcomat, aprólékosan szemügyre vettem minden ráncocskát. Aztán az időt okoltam, amely kegyetlen következetességgel őröl fel minden ragyogó, lángoló érzést a megszokás malmában. De hát szeretet is van a világon, ez az egyenletes, megbízható, állandó meleget árasztó érzés, amelynek össze kell kötnie a házastársakat, ha a lángok már ellobogtak. És mondhatom-e vajon, hogy Józsi nem szeret engem? Nem tehetek mást, alkalmazkodnom kell az új helyzethez. Beérni a szeretetével, amely nekem ma még oly fájdalmasan kevés. Azzal vigasztaltam magam, hogy megfordítva lis történhetett volna. Beletörődésemet egyetlen gondolat zavarta meg. Ezt a hirtelen változást nem okozhatta sem a lassan őrlő idő, sem pedig én nem mentem keresztül máról holnapra olyan változáson, ami indokolná Józsi viselkedését. Lelki okai lennének? A kártyaveszteség, az én du119