Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - XI. Utóirat- avagy az idő faggatása

Ez volt az Idő: ellenreformáció. Lelkészüldözés és vésztörvényszék, gályarabság és templomdúlás, tiltások és Jogkorlátozás. Ez volt az Idő: 1848—49 hiábaharca; hiénák — haynauk — tombolása. Ez volt az Idő: bakatörténelem. Első háború. Vöröskatonák. Második háború. Tűzvészek és árvizek és földrengések ; valóságosan is, képletesen is. Ez volt az Idő: parányi fészek áll forgószeleiben a negyvenes éveknek... De példázza nekem azt is a falum: talpra állt mindig, nagy ütések, nagy sebek, nagy megpróbáltatások után is a nép. Seblázakban emésztődve bár, tíz puszta körömmel bár, de kiküzdötte magát csapdáiból, farkasvermeiből a zordon történelemnek újfent és újfent. Rendet rakott — újra és újra, és megint csak újra — a romokon; küszködött, küzdött szívósan, mint ki tudja, hogy ezt követeli tőle parancsa az önmegőrzésnek, a fennmaradásnak. Kemény próbák után zúdult rá a huszadik század, s lett faluja az, ami: falu a határon. ítéleteiben éppen ezért józan ez a nép. Elfogulatlan — mindkét irányban. Érzékeny az igazságtalanságra, fogékony az igazságosságra. És ... kétkedő. Hordozva magában nehéz emlékeit elmúlt századoknak, megtapasztalhatta ugyanis, hogy érték és erkölcs nem ismérvei a közömbös, a közönyös, a szenvtelen Időnek. Gyanakvásra, próbálván szemébe nézni sorsunknak, az álarcosan közelítőnek, ennyi épp elég. Ha van, hát bennünk van az érték. A hűségé: népünk iránt. A felelősségé: a „mivé leszünk" iránt. Ha van erkölcs, hát mibennünk van. Próbálván szemébe nézni sorsunknak, az álarcosan közelítőnek: Lám, ez meg vigasznak nem kevés ... „Huj, huj, rá!!!" Kurjongatás ránt vissza a múltból a mostba. Futva fölfelé a dombnak, a fiam s a lányom integet felém. Mögöttük, nyári verőfényben, a falum. Késpenge kocsmaasztalon: villog az Ipoly. Vagy tükör, amelyben aranyhaját fésüli a Jóság? Ballagok tűnődve le, a gyermekeim felé. 500