Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - X. Jégverésben, forgószélben

szétverte Lengyelországot, érkeztek falumba messziről jött menekültek: lengyelek. Részint katonák, akik — vagy százötvenen — a volt pénzügyőr-laktanyában kaptak fejük fölé szállást; részint pedig polgári lakosok. 1944 karácsonyán számukra is tartott még szertartást a tiszteletes úr. Tudta, látta és belátta tehát a falu, hogy magával hozhatja a földönfutást is a háború. Érzelmileg, belülről azonban akkor élte át mindezt igazán a nép, amikor 1945. március 4-én kihirdettetett, hogy három nap alatt el kell hagynia faluját. Lovak — elvitték őket a németek — mutatóba akadnak már csupán; a szekerek tönkrementek, használhatatlanok. Menekülni — elhagyva otthont, szülőfalut, szülőházat, bútort, konyhai és gazdasági fölszerelést, sok sok munkával szerzett kedves értékeket —, menekíteni a puszta életet, de hogyan? Zsírért, borért, disznóért, tehénért, sokszor jó szóért fogatot, teherautót ad a hadsereg; viszi a családokat holmistul Hont és Drégelypalánk, Ipolyvece és Nagyoroszi, Rétság, Érsekvadkert, Nagymaros, Ipolyság, Középtúr felé. Mások gyalogosan vágnak neki a húsz-harminc kilométeres útnak. Vezetgetve maguk után a csonttá soványodott, összerogyni készülő tehénkét; cipelve hátukon a batyut; tolva maguk előtt — megtetézve sebtében összekapkodott holmival — kocsiját a síró csecsemőnek... Idegenekhez kerültek a menekülők; teli volt sorsuk azoknak is bajjal. Mutatta orcáját emberség és embertelenség. Befogadás és együttérzés; elzárkózás és ridegség. Vágyott, visszavágyott haza — mi lehet a portákkal... ? — éhes és rongyos és szegény serege a földönfutóknak. B. Andrásnak a szekérre halmozott holmi tetején ágyazták meg a menekülésből visszatérőben a halálos ágyát: „Vigyetek haza, nem baj, ha esszetörik is a csontom, rakjatok rám mindént, csak vigyetek haza!" Hazavitte őt is, önmagát is a nép. 1945 márciusának végén, áprilisának elején tér vissza falujába. Húsvét vasárnapján — bár az úrvacsora elmaradt, nem lévén szemernyi bor sem a községben — összehajolt újra (nem sejtvén akkor még, hogy történelme során utoljára) a régi faluközösség. És könynyeztek az asszonyok. És volt férfi, akinek zokogás rázta — hangtalanul — a vállát. És zengett az aknáktól megrongált, romos templom falai között a felszabadult ének, a hálaadó 494