Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - IX. "Nincs már szívem félelmére…" - 3. "Az embereket Te meg hagyod halni…"

szór, akkor férfi. Gyermek elhunytát (még megkereszteletlen csecsemőét is) ugyanígy adta hírül a harangszó. A csendítés, a falu egét telebongó gyászzene, mindig „uers"-sel ért véget: kettős harangszóval, a nagy- és kisharang együttes megszólaltatásával. A templom reformátusok kezén van évszázadok óta; tornyából azonban katolikusok elhunytakor is megkondultak a harangok. A csendítés — a falu tiszteletadása az elhunyt iránt — a nem reformátusok számára is ingyenes volt. A külön megrendelt (temetésekre szólító, évfordulóra emlékező) versezésért viszont — amelynek versszáma attól függött, ki volt módosabb, szegényebb, kinek mennyire volt kedves a halottja — fizetni kellett, mégpedig felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. Az általános szokás szerint öt, tíz, öt versből tevődött össze a harangok gyászzenéje; tíz vers után ugyanis a harangoztatás díja rohamosan drágult, főleg ha nem egyháztagokról volt szó. A gyász szerves részének tekintett „virrasztás"1 az elhalálozást követő esten tartották. Gyötrelmes esemény volt ez a kimerült, halálesettől megviselt, temetési előkészületek gondjaival sújtott hozzátartozóknak; végig kellett hallgatniuk a látogatók szavait, az elhunyt életútjának, tetteinek, érdemeinek fölemlegetését, a koporsót hosszú órákig körülülő gyászfelek (gyakran nem is rokonok, csupán vallásos vagy halottlátni szerető vének) monoton zsoltáréneklését, a jó szándékú, ám egy idő után fárasztóan üres közhelyeket, történeteket, melyek annál idegenebbül kongtak, minél többet engedtek le torkukon a felkínált borból a virrasztók. Méltatlanabb látogatók számára a virrasztás bizony gyakran potyaleséssé, borkóstolóvá fajult, ízetlenségekbe — viccekkel való vigasztalásba — fulladt. S a háziaknak, akik le nem pihenhettek, hiszen legalább éjfélig talpon kellett maradniuk a virrasztókkal, mindehhez jó képet kellett vágniuk. E visszásságok miatt a virrasztás szokásától, ahogy váltották egymást az évtizedek, Ipolypásztón egyre inkább igyekeztek eltekinteni, századunk derekára pedig végleg megszabadultak tőle. A haláleset után két feladat várt még az elhunyt hozzátartozóira, illetve az őket képviselő közbenjáróra: biztosítani a sírgödör elkészültét, s megbízni a tiszteletes urat, miképpen állítsa össze a búcsúztató szövegét. A sírásók — része volt 473