Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - VIII. Jeles napok, ünnepnapok - 5. Íróünnep, könyvháttérrel

hette meg magának. Nem olyan mértékben mindenesetre, ahogy azt szerette volna. Be kellett érnie a hozzá hasonló egynéhány „könyves ember" között kézről kézre vándorló, a boldog tulajdonos nevét tintaceruzával rótt nagy, szálkás betűkkel hirdető olvasnivalóval; be a paptól, a tanító úrtól kapott kölcsönkönyvekkel, jobbik esetben pedig a népkönyvtár műveivel. Nem volt ám az sem egyszerű. Ipolypásztónak úgy lett népkönyvtára, hogy 1902-ben a földművelési miniszter szekrényt és könyveket adományozott a falu közösségének. E század eleji könyvállomány azonban az idők forgatagában ebek harmincadjára jutott; 1933-ra mindössze tizenhét kötet maradt belőle. Az államfordulatkor, amikor a légionisták az iskolába szállásolták be magukat, nemcsak a naplók, a tanítási vezérkönyvek szóródtak szét, hanem a könyvek is. Pótlásukra hosszú évekig nem nyílott lehetőség: az a teljhatalmú minisztérium ugyanis, amely 1918—1928 között tartotta kezében a szlovenszkói ügyek intézését, elrendelte — válaszképpen a Horthy-Magyarország revizionizmusára — azoknak a sajtótermékeknek a behozatali tilalmát, amelyek 1918-cal kezdődően kerültek ki a magyarországi nyomdákból. Az intézkedés ellen (lám: így is, közvetve is van némi köze nagy realista írónknak az Ipoly menti valósághoz) Móricz Zsigmond emelt szót 1926-ban; rajta kívül pedig Kosztolányi Dezső, majd Karel Capek, aki többek között ezt a gondolatot adresszálta a hatóságoknak: „Meg tudom érteni, hogy nem engedik be az irredenta röpiratokat, de — az istenért — disztingváljanakl" Miután az irodalmi vesztegzár — szellemében a józanságnak — feloldatott, növekedni kezdett Ipolypásztón a szétzilált könyvtár. Nem egykönnyen persze. 1936-ban megalakult ugyan a Magyar Közművelődési Bizottság Ipolypásztói Helyi Csoportja (együtt ugyanezen bizottság szlovák csoportjával, a községi vezetőség keretében), könyvvásárlásra azonban a szervezetek számára gyéren csurrant-cseppent a korabeli állam kasszájából pénz. Anyagi támogatásra — lévén nem állami, hanem felekezeti intézmény — nem számíthatott a népiskola sem. Gyűjteménye ennek ellenére 1937-re száztizenhárom műre nőtt, hála tanító uramnak, aki föld alól 460