Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó
Hazahív a harangszó - V. Édesanya-nyelven - 1. A szóejtés hogyanjáról
csupán szórványos szavakban jelentkezik, hanem az igeragozás rendszerét átszőve, gyakori, tehát jellegadó vonása az ipolypásztói népnyelvnek. Az i, í hangok e-vé, é-vé válása viszont — annak ellenére, hogy falum középső nyelvállású hangok javára tér el leginkább a köznyelvi szóejtéstől — olyannyira ritka, hogy csak a még (míg) szócskát, a (kizárólag szerszámnévként használt) véllá-t, a csupán az idősebbektől hallható téntá-t s a ciment-e t hozhatjuk föl rá példának. A, o, u..., ö, ü.. e, é, i... — nyelvünk hangszekrényének ezt a három klaviatúráját billentyűztük eddig végig oda is, vissza is, föl-fölkapva közben fejünket, ha egyik-másik klaviatúrán a köznyelvhez képest bizonyos hangcserét észleltünk. Am nemcsak klaviatúrákon belül, hanem klaviatúrák között is keveri a magánhangzókat a nyelvjárás. így foglalja el az i, í azt a helyet, amely a köznyelvben az ü-nek, ű-nek van fenntartva: híves, kőmíves, fiikas, nyist, kíső (külső); így lép helyébe az w-nak (kódis), az ő-nek (giríny, sitit, siríny, ikét), az o-nak (hasigat, abrincs), sőt az a-nak, á-nak: mutizsd, hasid, szíka (szálka), zsítár (sajtár). Agresszív egy hang az é is; nem éri be annyival, hogy falum népének ajkán számtalanszor helyettesítheti a nyíltabb e-t; helyébe tolakszik egyszer az a-nak és á-nak (onnén, osztén), máskor az o-nak (pelyva, beretva), harmadszor az ú-nak (eszek: eszük), negyedszer az ö-nek: kecsege (köcsög), sétít, essze, mégétt, híves, verés, tepértyű, szécskő (szöcske), térkő (törköly). Éppilyen terjeszkedési hajlam folytán foglalja el az ü is az u tartományát: bukfenc, gügű (guggol), az é pedig az a-ét (paraj, ganaj) vagy az ö az e-ét: mőre (merre), pöhő (pehely), tengő (tengely). Ha már az ö-zés került szóba: falum embereiben, miközben szóhasználatuk a századok folyamán alakult, csiszolódott, működhetett valami ösztönös nyelvesztétikai érzék; viszonylag erős e-zésüket ugyanis szerencsésen ellensúlyozza, hogy azok közül a szópárok közül, melyek két változatban élnek, többnyire azt a formát használják, amelyikben Ő van. A kell Ipolypásztón következetesen köll (kő), a fent fönt, a fel mindig föl (fő), a felső főső, a felül föjjű vagy f ölű; tejfölt esznek, nem pedig tejfelt; azt a munkát nem szeretik, ami fölösleges vagy ami fölületes; a fölhős eget nézik; a följebb352
