Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - V. Édesanya-nyelven - 1. A szóejtés hogyanjáról

formáció óta a lelkészek — évszázadokig egyedüli képviselői a parasztnép körében a művelt beszédnek — Sárospatak, illetve a keleti nyelvterület szóejtésének normáit terjesztették a református Ipolypásztón. Ha tudatosítjuk, hogy irodalmi nyelvünk a keleti nyelvjárásból sarjadt ki, érthetővé is lesz, miért jut falum embereinek ajkán az á és ä hang csupán elvétve „szóhoz". Ismerik, ám elszigetelten használják —• alapszavakban sosem, csupán megrövidült mássalhangzó-kapcsolatok előtt — az é oldalági rokonát, az é hangot is: ere, együn, éjár stb. Gyakran hangzik föl viszont szavaikban — s ez már kétségkívül palóc hatás — az é. Közkedvelt hang, s nem kevesebb köszönhető neki, mint hogy az ipolypásztói „parasztos" beszédmód elevenebben lüktet, a magánhangzók dallammenetének változatosabb csúcsait rajzolva ki, mint a nyílt e túltengésének következtében bizony gyakorta kínosan mekegő köznyelv. Maradva továbbra is a magánhangzók tartományánál, tekintsük át legalább futtában, miben tér el leginkább az ipolypásztói ember beszéde a köznyelvi szóejtéstől. Ami az utóbbiban hosszan hangzik, az falumban sokszor röviden: arpa, barazda, kétfelé, nehessíg, hétfőn, ugy, előtte, övei, burigat (borítgat) stb. Nemcsak bizonyos toldalékolt formákat ejtenek röviden (kevesen, szekeres, tehenek), hanem az alapszót is: a bukszájukban keves pénz, a padlásukon szeker széna, az istállójukban pedig tehen van. Máskor viszont, szemben a köznyelvvel, hosszú magánhangzóval élnek: pipa, cúkor, úcca, kácsa stb. Megnyújtja a magánhangzót az 1 igen sűrű kiesése (kűd, ódái, vőgy, eměte, sűve, szóga, gondó, iszó) a ly szóvégi lekopása (tavá, bögő). Ha már a hangok lekopásánál tartunk: előszeretettel rövidítik, csonkítják meg szavaikat: úccajtó, bábasszony, komasszony, fenkő, szédérina, mő tájba (mily tájban: mikor), mőtte (mióta), pegy (pedig); sőt összevont alakokat is szívesen használnak: nem tom (nem tudom), nem tok, nem tod; érnék (elmegyek), ě kék ménnyi (el kellenék menni). E fönti jelenség ellenkezőjére, a bővülésre is akad példa: a libatollat, hogy az írószerszámtól megkülönböztessék, így nevezi: tollú. A köznyelv magánhangzói, mint helyükből kibillent bolygók, gyakran tévednek idegen pályára az ipolypásztói ember 349