Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - IV. "Gólya, gólya vaslapát…" - 4. Keresztvíztől a szoknyáig

bizonnyal „szúrós szemő ember igézte még". A megnézéssel járó baj nem következhetett be, ha a látogatók az ellenkezőjét mondták annak, amit az újszülöttről valójában gondoltak: ha dicsérgetés helyett leszólták, lecsúnyázták, lerondázták a csecsemőt. Ha a kicsit netán mégis megverték szemmel, a századunkban már nemigen praktizált, de hallomásból még ismert hiedelem szerint szenes vízzel segítettek rajta. Egy lavór vízbe három szem parazsat döbtak; miután az ott „mégsértyogott", a vízzel kitörölték a kicsi szemét. A mosdató mozdulat szigorúan kötött volt: bal visszakézből kellett történnie. Ugyanígy törölte meg az anya a gyermek arcát, mégpedig mindig a pendelye aljával. A szertartás azzal ért véget, hogy a szenes vizet az ajtósarokba öntötte. A szemverés — vagyis hát a betegeskedés, a hurut — elhárításának fönti módja helyett a két háború között azonban már inkább az ésszerűbb gyógymódokat alkalmazták: kamilla-, „fenigli-", „bárzsin"- és „véréshajma"-teáva\ igyekeztek orvosolni a bajt. 4. KERESZTVÍZTŐL A SZOKNYÁIG A keresztelés fontos és ünnepélyes mozzanat volt az újszülött életében: ekkor jutott névhez, rendszerint olyanhoz, amely jelezte ősök és utódok összetartozását, a család folytonosságát, a „fajta" egységét a szétpergő időben. Leánygyermek gyakran anyja vagy nagyanyja, fiúgyermek apja vagy nagyapja nevét örökölte. (E hagyomány szellemében kaptam még én is a Zsigmond nevet, negyedikként a Zalabaiak egymást váltó férfinemzedékeinek sorában.) Erősen hatott a névválasztásra a bibliai névanyag is, minek következtében a régi keresztnevek „jól kipróbáltak", parasztian egyszerűek és magyarosak voltak; igaz viszont, hogy számban is, hangzásban is kevésbé változatosak, mint napjainkban. A keresztelőre két-három héttel a szülés után, a gyermekágyas anya felépültével került sor. Időpontja mindig vasárnapra vagy egyéb egyházi ünnepnapra esett. Komának az apa rokonát, esetleg gyermekkori jó pajtását, katonatársát kérték fel. A komaasszony — nálunk „komasszony" — már a keresztelést megelőzően többször bekopogtatott a házhoz, segített, 342