Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Hazahív a harangszó - IV. "Gólya, gólya vaslapát…" - 3. Születéstől a keresztelőig

repített égy darabot, avvä kötötte el a kődökzsinórt. Mennyi nem birt, kajdászott; valaki odament, anná vót tán valami bicsak, levágta a gyerekét, oszt a kötinyibe tette. Az asszonyt még, a szülés után, lassan vezetgette a falu felé. Ott még kérdéztik itet, hogy mi baja? Hát aszonygya, ugy fáj a derekam, ugy kő hazavezessenek. Kérdéztik a másikot: Mit visző? Kisnyúlat fogtam, aszonygya. No, ilyenek is eléfordótak." Rendezettebb körülmények között a szülésre otthon vagy a szülő asszony édesanyjának a házánál került sor. Az „embereket" (férfiakat) ilyenkor „kirendéztík" a házból; ablak alatt, udvaron tiblábolva, kiskonyhában izgulva várták az életjel első megnyilvánulását, az „oá"-t. Orvos? Nagy haladásnak számított már a falusi asszonyok köréből kikerült, szülészeti tanfolyamon átesett „hiteles bábasszony" is, aki a húszas évektől felváltotta a minden közösségben föllelhető botcsinálta bábát, azt a fajta élelmesebb asszonyt, aki „csomó zsírkáé, demijon boré, darabka szalonnáé" úgy vállalkozott a szülés levezetésére, hogy „valamicske tapasztalatot összeszedett itt-ott, de tudománya, az nem sok vót, inkább csak gajdolászott". Szülni és születni a hagyomány szerint csak pénteken és tizenharmadikán nem volt jó; valójában azonban fél századdal ezelőtt az év bármelyik napján leselkedhetett veszély az anyára is, az újszülöttre is. „Nagyon sok aszszony meghalt a szüléstő, mer forrósága vót." Azazhogy: gyermekágyi láza. Gyakran vitte sírba a kismamákat egy tévhit is. „Akinek tüdőbaja vót, azt képzete, hogy a gyerek majd kihozza a nyovolyát belőle"; ezért aztán vállalta a szülést, önpusztító módon, az orvosi tilalom ellenére is. „Még valamikor ugy is vót ám, hogy mire a gyerek megszületett, az anya meghalt. Utána még a baba is. Oszt ugy vótak kiterítve, hogy amint az anya feküdt, ráhelyéztík — van itt egy híjadék, ugyi, a lábszár méntin — a babát." Járogatva az ipolypásztói temető legrégibb részében, azt tapasztalhatjuk, hogy a sírkövek valaha beszédesebbek voltak, mint manapság. Bár a márványkövekbe vésett betűk vonala megcserbult, s a rovátkákba zöld mohát telepített az idő, a hosszú feliratok egy része ma is jól olvashatóan vall a múltbeli anya-, csecsemő- és gyermeksors tragédiáiról: 337