Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó

Mindenekről számot adok - I. Bevezetés egy falutörténetbe - 4. Falujárás

Ipolypászti nagy temető dróttal van kerítve, Jaj, de boldog, aki nyugszik benne. Én magam is oda, oda vágyom, Meguntam az életemet ezen a világon ... Késze ez a dal is az időszimfónia ama nyitányának, melyet az eddigiekben — bejárva e 3145 katasztrális holdnyi és 235 négyszögölnyi faluhatárt — együtt hallgattunk végig. Miközben a Térben csapongtunk, az Idő szólt hozzánk: a kőbaltás kortól az Isten-hegyi ősmagyar kultuszon át az e századi társadalmi valóságig, a Proletárokig. A nyitányszerűen fölsejlő motívumok, követve a Történelem megszabta tételek rendjét, a továbbiakban visszatérnek, kibomlanak, kiteljesednek, rendbe állnak majd, sorjázva a jövő felé, amely kozmikusán végtelen ugyan, ám emberileg véges. Figyeljünk tehát egy ideig még a temetőre. Egy-egy ősi, embert formázó faragott fejfájára, nap, szél, hó, eső, fagy kikezdte homokkő sírjeleire, süttői márványból készült, feliratokat épen őrző sírköveire. Nézzünk szét jól. S hallgatózzunk. A vörös márvány sírkövek egyikénél az ezer éveket átfogó időszimfónia de sokszor viszszatérő, a történelmi Ipolypásztó lakóinak de sok nemzedékét megérintő dallamsorát hozza felénk a szél: Mint a virág és a pára, Elmentem az Űr szavára. 32