Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok, Hazahív a harangszó
Hazahív a harangszó - III. Asszonymunkák - 4. Kendermunka
végén fúrt lyukakba illeszkedtek, hogy feszesen tartsák a fonalcsomót, „katonák"-nak. Talán mert díszesek — fogazott faragásúak — voltak, s mert peckesen álltak, vigyázzban szinte, mint a katonák. Gombolyítás után a fonalfelvetés munkája következett. Eszköze a „vetőfa" volt; gondosan, rendben, egymással párhuzamos vonalakban rendezték el rajta azt a fonalmennyiséget, amely a megszövendő vászon hosszanti fonalsíkjának a kialakításához volt szükséges. E „fonalmelléké"-nek nevezett hosszanti sík a szövőszéken — a „szátvá"n — nyerte el végleges formáját. Masszív, erős gerendák alkották a szövőszék nagy, szinte a konyhát is betöltő keretét, amelyben bonyolult alkatrészek kaptak helyet a tartó- és keresztfákon: a lábbal irányított „nyomdokó", amely a „nyist"-e t (nyüstöt) mozgatta, hogy az elkülönítse egymástól, hegyesszögszerű nyílást hozva létre köztük, a szövőszéken hosszanti irányban futó páros és páratlan számú fonalakat. A nyüst által nyitott résen a „vetélő" segítségével átvezették a keresztszálat, melyet aztán a bordával „belevertek" a hosszanti fonalsíkba. Ült a szövőasszony a „szátva" ülődeszkáján, ült késő éjszakáig, monoton ritmusban végezve munkáját: most az egyik láb nyomja a nyomdokot, most az egyik kéz dobja keresztbe a vetélőt, most a másik láb nyomja a nyomdokot, most a borda veri be a keresztszálat, most a másik kéz dobja vissza a vetélőt — ég így tovább, százszor, ezerszer, több ezerszer egymás után. „Bizony sokat köllött hagyigákoznyi, még harminc-ötven rőfököt leszőttünk" — mondja anyám, aki (bár a húszas évek végének a gyermeke már) tud még bánni a szátvával, mert a háború alatti s utáni években megtanította rá egy nagy tanító: a muszáj. No meg a szép iránti eredendő hajlam s a tudást megbecsülő szándék: ne szálljon sírba nagyanyámmal a tudomány. Mert mestere volt a szövésnek Tóth mama; ha ő ült a szátvában, nem lett csúnyán csipkés, nem lett „fogas" széle a vászonnak. Idegen portákra is gyakran hívták segítségül: vetné föl a fonalat, mert nem boldogulnak a mintakészítéssel. Mintás — ahogy falumban mondták: „hímes" — szőttest készíteni ugyanis jóval nagyobb ügyességet igényelt, mint „pokróc"-ot (csíkos rongyszőnyeget), zsáknak való durva vagy akár ruhára 328
